Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - I. 80

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 95 mai vannak valaki iránt, vagy még pontosabban: a bizalom felébredt bennük, és megvan; ezt: emlékezni fogok, így: {JLS[IVTJ-oo|JLai = emlékemben fogom tartani, pontosabban : megemlékezett leszek, az emlék feltámadt lesz, vagy (budapesti magyarsággal) «fel lesz támadva»; ezt: örvendezik, így: féyy] frs = megörült (t. i. most), örömben van stb. Talán még ennél is különösebb azonban némely mozgást jelentő ige perfectumos használata. Ezt: a szikla égnek mered, HOMEBOS így konstatálja: «felfutott a szikla (ávaSéSpojis)* = égnek szökkent, s olyan állapotban maradt. Ezt: röpdösnek így: felröppent állapotban vannak, vagy repülésben vannak (TtsiroTf)atai). Ezt: lépdel, vagy lép, inkább a hősök, istenek járásának hatalmas hatására való tekintettel, de egyúttal a történés kiemelésével így: pápTjxs. Botívwv imperf. participium = a ki lépeget; $á$ aoristos = a ki «kilép» (elindul) vagy «ellép» (eltávozik); PSPYJXÍÍX; perf. = a ki hatalmasan, nagyokat lép («lépett» állapotban van, a kiről «el lehet mondani», hogy: «ez aztán lépés!*)). De még a mozgást jelentő igék közt is legfeltűnőbb az ütést, lövést, találást jelentők perfectuma; mintha a görög a történés mellett ezeknél inkább a cselekvés hatására gondolna. DX'/joaíov imperf. = ütögető, ütni akaró ; TrXVj^a^ aoristos = a ki ráüt, a ki megüti; KBitkrfláic, perf. = a ki rákoppint úgy, hogy eltalálta, s az illetőn «rajta van az ütés, az övé». v

E[3aXXs = lövöldözött; s(3aXe = meglőtte ; £ps(3XrjXei = eltalálta, úgyhogy «rajta volt», megérezhette! KÓTCXWV = ütögető; xsxoná); = rásuhintó, «a ki ad valakinek egyet,» a mi aztán «az övé». A hallással kapcsolatos értelmű igéket is a görög nyelv bizonyos körülmények közt azért szereti perfectumban mondani, mert a hangadás processusával együtt a már elhangzott hang hatására gondol. KSXXTJYW?, ^s^uxtí)?, xsipiYwc, XsXaxoía s más efféle igék még az igeneves alakban is perfectumképzésűek. Érdekesen magyarázza az efféle kitételeknek alapjául szolgáló lelkifolyamatot ez az ismeretes homerosi közhely: őoaov TS Té-j-iovs PoYjoa?. réftóvs már magában sem azt jelenti, hogy «kiált», hanem inkább ilyenfélét: elkiáltja magát, elszól, vagy átszól valahová; a (tor]aa<; még egyszer ráutal az elhangzott hang hatását megelőző történésre, mintha magyarul körülbelül ezt mondanám : «a mennyire elhallatszik a kiáltása annak, a ki elkiáltotta magát ». (Megmagyarázza az efféle kitételek psychicumát az a homerosi hely is, mikor Agamemnon álmában isteni szózatot hallván felébred, s ((visszhangzott körülte (körülömlötte őt) az isteni szózat,» (cö-sÍTj juv a\L^éypz,

ö[i/pfj», mint mi mondanók: «csengett a fülében a hallott szó». Az egész helyet értem, nem sypzo alakot, mert ez aoristos.) Látjuk, hogy az ilyen és más efféle alakokban nyilvánuló