Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - III. 276

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 301 zés czéljából mégis vállalkoztam arra a fáradságra, hogy áttekintettem külön a prass. hístoricum és általában a múlt álláspontcserés előadás szempontjából egész Sophoklest (ezt a BRUHN féle index segítségével), továbbá Herodotos I. könyvének 1—63. fejezetét, Xenophon Anabasisának egész I. könyvét, Lysias néhány beszédét. Platón Protagorasát és Thukydides egész VII. könyvét, s megnyugvással tapasztaltam, hogy vizsgálódásaim csak megerősítik hosszú éveken át alkalmilag szerzett, és úgy megalakult felfogásomat. Anyaggyűjteményem olyan terjedelmes, hogy egész terjedelmében való közlésére nem gondolhatok. Megelégszem hát a példák egyszerű idézésével és tartalmuk jelzésével s először olyanokat említek, melyek a görög használatot, mint a magyartól külömbözőt jellemzik. Az előadás hirtelen változására szolgáljanak például a következő helyek: SOPH. Aias 29. %aí [ioí tis bzzrjp cppáCsi ts xáSrjXwaev, Trach. 364. XTSÍVSÍ TS rtavépa . . . xai TTÓXIV sTuepas. Prózaírókból: XEN. I, 8, 24—27: IXaóvei, viv.%, etps^e, Siaajrsípovtat, xa&opq. oox -/jvéa^STo, Jtaíet, mpwaxet, áxovtí£ei. A kérdésben előforduló prses. historicumra; SOPH. Oed. R. 1173. ^ 7áp SíScooiv 7]Ss ooí, v. ö. 112; Aias 42; Trach. 748; El. 679; Antig. 1174.: Kérdés és kizökkenés együtt: Antig. 406. (1. idézve fennebb). Múltra vonatkozó kérdésekre adott rövid válaszokban: Oed. R. 118, 1034; Aias 51; Antig. 1175. Még ú. n. függő kérdésben is (mely azonban nem az, és nem oratio obliqua!) Oed. R. 1251 : yjúzmc, JASV ex -aovöe ooxéa ol& aróXXDtai = «ettől kezdve nem tudom, hogyan veszett el.» Mellékmondatokban, csak relatív időhatározókban, kivált w?, ŐTTÍOC, TJVIXOC, SÍO? és ercsi^ relat. adverbiumok mellett: SOPH. El. 424; Oed. R. 1265; Ant. 1226 és 426; (oitac, bpöc v. xa&opq. úgyszólván állandó kitétel Sophoklesnél). El. 424. YJVÍXOC Seíxvoat, v. ö. Thukyd. VII. 81, 4. Xen. I. 7. 16. Lys. 1, 6. (IJISISYJ . . . fífvetai). Különös, hogy aránylag éppen a naiv Herodotosnál legritkább a praes. historicum (először csak I. 43. fordul elő kettő egymásmellett (ájiaptávsi, xoY^ávet 81) addig mindig csak egy-egy alak), s feltűnt, hogy viszont \éyu, <ppáCst ajj-sípsrat, beszédbevezető alakokat (melyek minden nyelvben olyan közönségesek), csak nála találtam több ízben (I. 37, 41, 45, 47; I. 37, 39, 40; I. 61.\ azonkívül csak Xenophonnál egyszer (I, 5, 16) Xéfsi-t. Feltűnő, hogy a prózaírók éppen azokat az igéket szeretik prses. historicumban mondani, melyek már értelmüknél fogva valami fontos, válságos eseményt kell hogy jelezzenek. Ilyenek a verba dicendi- és sentiendi-n kívül (Í7topq. StáfüáXXet. (koXeúexat, aYYsXXst, TcapaYYéXXet, aTrayYéXXet, xsXeóst, aufxaXst, altsl, Ssltai, UKioyysimi, jrov&ávsrou, xa'ö-opq. Herodotos és Xenophonnál; SIOT]fefccti, Í7ctX7]püxsÓ£tat, xeíd-si Thukyd.-nél) főleg a hely változta-