Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)
Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196
232 GYOMLAY GYULA. elveszett volna, ez is a költő elbeszélésében. Ez utolsó két példa gondolkodóba ejthetne valakit, a ki minden áron múlt jelentést keres az aoristosban; hogy azonban a multságot itt sem fejezheti ki nz aorislos, mutatja ez a példa: IV. 429.: ouSs y.s cpaÍT]? TÓsaov Xaöv Ircsaírat = nem is montad volna, hogy stb. (neque diceres), vagy Herodotosnál (I. 70.) ez : xáyct. §s av xai. oi árcoSó{isvoi Xéfoiev (azt mondogathatták), a melyekben az imperfectum optativusát találjuk, éppen olyan látszólagos múlt vonatkozásban, mint előbb az aoristosokat, azzal a külömbséggel, hogy az aoristosok punctualis történést fejeztek ki, cpatYjc és Xá^oisv pedig tartósat vagy ismétlődőt. Ezekből a példákból tehát kétségtelen, hogy az aoristos optativusa, jelenteni éppenséggel nem jelent multat, csak vonatkoztatható nagy-ritkán múlt kívánnivalóra, lehetőségre és feltevésre, de nemcsak az aoristos optativusa, hanem az imperfectumé is, melyről pedig senkinek sem jutott eszébe azt állítani, hogy multat jelenthetne. (Hiszen tudjuk, hogy a hagyományos grammatika a «pr8esens» optativusának nevezi!) Egyszóval: a görög aoristos főmondatban és oratió rectában lévő optativusa achronistikus. Idői vonatkozást szükségtelen keresni benne, de a mennyiben kutatjuk, úgy találjuk, hogy majdnem mindig jövő, csak nagy ritkán múlt vonatkozású. A mennyiben — az illető helyzet nem ismerése mellett — kétértelmű lehet, ez egyik pontatlansága a régibb görög irodalmi nyelvnek, olyan, a milyet az aor. infinitivusáról szólva is tapasztaltunk. Hogyan segített a bajon a görög nyelv a főmondatos optativus dolgában, azt a jegyzetben adom elő.43 ) 43) A múltra vonatkozó lehetőséget vagy feltételezettséget már Homeros is sokkal inkább múlt idővel, (természetesen indicativusszal) és Sv vagy xsv modalis szócskával szokta kifejezni, nem pedig optativusokkal. L. pl. csak az Odyssea 9. énekéből: 9, 79: xaí vú xsv acy.rfi^c, ?XÓIJ.7]V (elju-" tottam volna) h rcarpBa yaíav; 9, 228. Y| T' 8V TTOXU xípfoov ^sv (volt volna); 9, 303: CCUTOÜ yáp XE xai áaus; a7ca)Xd|ji£5a (elvesztünk volna); 9, 304: oú -fáp xsv SuvájAEjSa a^waaa^at (nem tudtuk volna félretaszítani), 9, 334: TOÜ; av xe. y.<x\ 7],&£ÁOV aÜTo; IXea^ai (= a kiket én is akartam volna választani); 9, 4')7.' el . . . f&V($afy.ivo\) . . . axouaEV, aúv XEV ápaiJE f^éwv xe^aXof? (ha megmukkanni hallott volna, összezúzta volna a fejünket) stb. Ezek közt a példák közt is három ízben (9, 2-28, 304. és 334) imperfectum praeterituma a múltban. tartósnak képzelt történést jelzi. (Az iskolai nyelvtanoknak az a szabálya,, hogy az imperfectum (és perfectum) prseterituma az aoristosszal szemben jelen feltételességet fejez ki, hibás. Érthető néha úgy is, de érthető múltra* is.) A múltra vonatkozó (tehát teljesülhetetlen) kívánságot pedig Homeros szintén feltételes formában fejezi ki wcpeXov debebam prasteritummal való körülírás útján, pl. III. 40. oCti' ó'^eXs; ayovói; -' Eu.Evar, ayaao? T' ájioXIoSat. (így sokszor még az attikai próza is vagy ISéc, XP^VJ 7tpoa7Jxev prseteritumokkal.) Vagy néha (ó;-szal hasonlító formában: III. 173. w? oy-lz*/ sávatoí tj.ot (JSEIV stb. (bárcsak a halált választottam volna); az attikai prózában'
