Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 229 9. 496. és 9. 353. példákban is, holott ezekben a főigék, cpáfisv, o\L030v, nem jelentenek szándékot, törekvést, s így a környezet ismerete nélkül az bXéad-oLi, {JLO^aaGdat infinitivusok előzményeseknek is volnának érthetők. Mindig rákövetkezést értünk ki természetesen olyankor is az aoristosokból, ha az infinitivus maga áll finalis értelemben, pl. I. 291. Kpod-éovai ^üd^aacd-ai (= um zu sagen, v. helyesebben um auszusprechen). 2, 158. IxsxaaTo Yvwvai (— er war ausgezeichnet zu erkennen); V. 725. és sokszor: -8-aö|jLa lééo&ai, stb. Már ezek a példák is mutatnak annyit, hogy az aoristos infinitivusa a rákövetkezés viszonyára is érthető, az előzményességére is. Hogy azonban az előzményességet sem jelenti igazán, hanem ez csak beleérthető, azt főképpen az a tény mutatja meg, hogy az imperfectum infinitivusa is elég gyakran előfordul szándékosságot nem jelölő főtörténések mellett előzményes értelemben, holott pedig erről az alakról, melyet a hagyományos nyelvtan «pra3sensnek» nevez, senkinek sem juthatna eszébe azt állítani, hogy valóban ki is fejezi az előzményességet. Herodotos műve tudvalévőleg hosszú oratio obliquával kezdődik, mely Ilspoéíüv oi Xóyioi .... cpasi főgondolattól függ. Az első négy fejezetben csupa előzményes történést sorol fel infinitivusokkal Herodotos; s ez infinitivusok közül 21 aoristos alakú, de 4 (cpaol efoaictxvésód-ai, Siaudeafrai, ájrattéetV, rcpocpépsiv) igekötős imperfectum, további 5 pedig (cpaai sívai =s= dicunt fuisse, kétszer!, wvéea&at = emisse, oí/sa&at === abiisse, akéeiv = postulasse) igekötőtlen imperfectum. Ez a tény kétségtelenül bizonyítja, hogy az előzményesség csak beleérthető — a helyzet ismerete mellett — az alakokba: az igazi értelmi külömbség pedig az aoristos és az imperfectum alakok közt nem egyéb a rendesnél, t. i. hogy az aoristosok punctualis, az imperfectumok cursiv-durativ történést jelentenek (= hogy elei szoktak érkezni, hogy rakosgatták, hogy kérte vissza stb.). Pótlólag megjegyzem itt (a mit fennebb, a perfectumról szólva még nem fejtegethettem), hogy a perfecti infinitivusnak or. obliquás használatában sincs más értelmi külömbség, mint éppen az actióbeli. A perf. inf. egészen olyan functiójú, mint az imperfectumé, azzal a külömbséggel, hogy nem cursivdurativ történést, hanem cursiv-durativ állapotot jelent: a viszonyításban érthető ez is egyaránt rákövetkezőnek is, együtt meglévőnek is, előzményesnek is. Kákövetkezésre Homerosból is volt példa (X. 67. e*(pn*(ópd-ai ávco^t). A másik két viszony előfordul egy mondatszerkezeten belül Thukydides következő helyén (V. 49, 2.): Aaxeöai|ióvioi §é . . . ávuéXsYOV |iY] őotaíooc ocpwv xataősSixáodat (hogy nem igazságosan vannak elítélve, or. recta: oo 8. xata8sScxaarat ^[itov), Xé^ovcs? ^ ÍTnjYYsX'9-at (hogy még nem voltak hírüladva nekik, or. recta: Nyelvtudományt Közlemények. XXXVII. 16