Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

226 GY0MLAY GYULA. sen egyértelmű a xaí-s szerkezettel, kivált a későbbi nyelvben. Nevezetesen van a görög szónokoknak, kivált Demosthenesnek egy kedvelt szerkezete, melyben nagyon érthető okokból van a participiummal mellékesnek feltüntetve az egyik történés. L. pl. Dem. de cor. 60. xai TOÓTIOV ucpéCw XÓYOV TGOOÖTOV Ó7TSWCCÚV = «ezekről is szólni fogok (mindjárt), ennyit (t. i. ;* mennyi következik) még elórebocsátván v. mindössze csak ennyit bocsátván még előre)». DARESTE ezt így fordítja francziára: «....c'est que je vais dire, exposer fidélement. Quelques mots auparavant sönt nécessaires». A franczia fordítás nagyobb feneket kerít annak, a mit Demosthenes szinte suttyomban csempész bele már külömben is nagyon hosszúra nyúló beszédébe, hogy a publikum türelmét veszedelmes próbára ne tegye. A Ó7ret7t<jí>v aor. partic. mindenesetre lazábban függ össze a fötörténéssel (ó<pé£(o), mint az imperfectum participium, de azért mégsem olyan nj'omatékos, mint a kötőszós vagy asyndetonos indicativus (ócps£co, áXXá rcpóa•0-ev v. 7rpóoö-sv §£ Ó7rspö) TOODÖIOV) volna. Ilyen Dem. ugyanazon beszédében (124. §.) ez a hely is: TJŐTJ STCÍ taöta TiopeÓGo\Lai xo-OOÜTOV autöv sptótyjaaí;. Ilyen továbbá Platónnál (Gorg. XLVL, 491. C.) Sokratesnek ez a biztatása, melyben szabadulással kecsegteti kifárasztott médiumát, föltéve, hogy előbb még egy kérdésére meg tud felelni áXX' fo^ad-é, BITÍÓÍV ajraXXáfTjd'i, ríva? . . . Xé^si? TOL)? peX-ctaTooí; = azért, jámbor barátom, csak ezt az egyet mondd még meg, aztán ám állj odább. Magyarra olyanformán fordítjuk, mintha a görögben így volna: toöto [xóvov sircs xai (feetta) á7:aXXá77jth. Ilyen Perikies halotti beszédének vége is [Thukyd. II. 46.): vöv ős á^oXo cp Dp á [is v o t 6v jrpoaVjxst. sxaaro? áTCo/copslts; nem: «mivel már elsirattátok*), hanem: áTroXoípópaoO-s xai (sjrstra) á-o^wpstts. Ezek a példák egyúttal megvilágítják az aoristos indicativusinak egy olyan functióját is, melyet fennebb nem tartottam czélszerűnek magyarázni, s mely teljes kifejlődésében voltaképpen csak majd a latin actióhasználat tárgyalásakor lesz magyarázható. A hagyományos nyelvtan nyelvén szólva abban áll ez a functio, hogy «a görög aor. indicativusa néha, egy más múlt történésre vonatkoztatva a latin plusquamperfectumnak felel meg, mert előidejtiséget jelent.» Például Od. 9. 285. Néa |iiv fixit xaxáa^e Iloastőáwv .... avs\ioq §' sx TCÓVTÓO SVSIXSV (= ventus autem a mari appulerat); 1. 319. anéfiri 'AXHJVTJ' zíp S évi •9-UJJU]) •fHjxs (JLS-vog (= abiit, ei autem posuerat); I. 269. xai [isv xoiai p.stk>[u-Xsov xaXsaavco YaP aoroi (— nam ipsi me

advocaverant). Hogy az aoristos indicativusából ilyen viszonyított értelem erezhető ki, annak nem csupán latin észjárás az oka, hanem az, hogy az aoristos pra?terituma efféle szerkezetekben valamely mellékes gondolatot jelölvén, csakugyan nagyon közel áll ahhoz,