Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 225 meglévő állapot értelmét kétségkívül pontosabban fejezné ki a nehézkes alkotású (sokszor a versbe sem férő) perfecti participium. A későbbi görög irodalom is többnyire megelégedett a történést jelentő, tehát konkrétebb aoristos-participiumával, s az állapotjelölő perfecíumot csak igen ritkán használta. De azért még sem szabad azt állítani, hogy a két parfcicipium egyértelmű: az aoristosé előzményes történést jelent, ki nem fejezve azt, követte-e e történést meglévőnek képzelt állapot; a perfectumé ezt is kifejezi, s elsősorban ezt, csak mellékesen a történést.40

) Az imperfectum participiumával szemben éppen az elözményesség értelménél fogva, az aoristo3 participiumával kifejezett melléktörténés jobban különválik a fó'történéstől, nyomósabban kiérezhető, főképpen, ha a főtörténés jövő idejű, vagy legalább jövő vonatkozású. Pl. Achillesnek Ealchashoz intézett beszédéhen ez a kezdet (II. I. 85.) d-apai]aix<; ei$á majdnem nnn.yi, mint ez volna: •9-áp<r/)aov xai stxé. Pontos magyar fordítása nem ez: «bátran (xsO-apaTjXüx;) mondd meg!», hanem ez: ((felbátorodván, mondd meg!» — ((bátorodjál fel és aztán mondd meg!» Éppen innen van, hogy Homerosnál még olyan gyakori a fennebb jelzett primitívebb kapcsolat, melyben ind. aoristi ind. imperfectivel van egy-egy %al kötőszóval összefűzve. (L. f. eSSeiosv xai s7ret'ö'ST0 —- Ssíoac, BTZBÍ&S-CO, sőt éppen a szóbanlévő kitétel is I. 92. már ilyen formában van : xHpairjas jwtt TjoSa.) Persze a participiumos szerkezet syntaktikailag is mellékesnek tünteti fel a participiumos történést, s azért nem szabad ráfogni, hogy telje-40) Ezt az előzményességet nem tanácsos a grammatikusok egy újabban felkapott terminusával előidejűsegnek (Vorzeitigkeit) nevezni, mert láttuk, hogy mindenféle időben egyaránt lehetséges, s könnyen félreértést okozhat, ha időviszonyról beszélünk ott is, a hol a beszélő álláspontja szerint való idő (tehát az igazi idő) közömbös az alak használatában. Sokkal jobb a franczia terminus: antériorité. Én legszívesebben előzményes történésnek v. előzményességnek nevezem, annyival inkább, mert néha nem is az előbbtörténtség, hanem a logikai viszony (kivált okviszony) jellemző az alak használatában. így pl. az éppen most említett példákban is: xoXtoSc}; vouoov wpue = megharagudván, betegséget támasztott; Epídovfs Staax^'tr.v: összeperelvén szétváltak (meghasonlottak). A magyar ván -ven igenév se mindig időbeli viszonyt jelez. — Az aor. és a perf. (participium) értelme közt lévő külömbség lényegtelenségét mutatják efféle körülírások is, melyeket a görög nyelv fejlődésében eddig nem méltányoltak eléggé: Soph. Oed. R. 90. TtpooEÍaa? EÍ^Í (majdnem = jcpoSe'oor/.a); 1146. atwrcrjaac sar] (a hiányzó perf. fut. helyett); Ant. 1067. avitőou? earj (hasonlóképen). Továbbá effélék: Soph. Ai. 588. [AÍJ rrpoSou; f,[i.ac -yévr] (szintén fut. perf. helyett) Phil. 773. [xíj . . . XTEÍVOCS yévT]; Plat. Soph. 217. C. p.5j áirapv7j3e!s fáv?). Végül effélék: Soph. Oed. R. 577. aoEX<pr,v xvjv l[ir^ y^a? fyzic; v

* °. ^97. atrjaai; E/^Et;; Ant. 22. áTipiaoa? e^ei stb. (ez utóbbiak a perf. indicativi nyomatékosabb aquivalensei). Mindezen körülírásokban az aoristos konkrétebb értelmű, mint a perfectum volna.