Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 221 ban a i£éta{i.ov alak). Kivált efféle hasonlatok és typikus helyzetjelzések azok, melyekben a hagyományos nyelvtan az aoristost empiricusnak konstatálja. (így pl. Ameis is a hozzávaló jegyzetben, I

3. 106. 1.) Szerintem ezek az aoristosok sem az elbeszélő tényleges környezetéhez (az ú. n. valóságos «jelen» időponthoz) merten multak, hanem máris multaknak vannak jelezve az illető situatión belül, melybe magát a költő éppen olyan élénken beleképzeli, mint ha az imperfectum és perf. achronistikus alakjai is előfordulnának a hasonlatban. Itt ezek a cursiv-durativ értelmű alakok nem voltak használhatók, mert csupa igen praegnáns punctualis történés volt kifejezendő, melyek nem is mind egymást követőknek, hanem coincidenseknek tekintendők; s mihelyt egyszer a punctualis történés volt kifejezendő, másképp, mint máris múltnak (az egész görög nyelvben uralkodó gondolkodás szerint) nem volt kifejezhető. Ha az idegen valóságos álláspontjából érzi a multságot, ezzel csak azt mutatja, hogy a saját nyelve szerint gondolkozik, s nem érti a görög használatot. Az ilyen olvasó nem tud megfelelni arra a kérdésre : miért vannak az imperfectumok és a perfectumok ilyenkor mindig achronisticusan (nem multaknak) és csupán csak az aoristos múltnak használva? Már pedig nem tudom elég nyomatékkal kiemelni, hogy az imperfectum és perfectum múlt alakjai sem hasonlatokban, sem semmiféle ilyen felvett situatio elemeinek felsorolásában sohasem fordulnak elő. Pedig nem látom át, miért ne lehetne ezen actiók múlt alakjaival is hivatkozni a múltban megvolt tartós történésre vagy állapotra (mint praecedens esetre) ha a szóban lévő aoristi multak nem a situatión belül volnának multaknak értendők. Ez az oka annak, hogy még a valóságos sententiákban is, a milyenekre példákat legelői idéztem (xá^ö-avs, s^vw, IVÓYJOSV), nem igen hiszek az aoristosok «empiricus» voltában. Különös nyomatékkal mutatok rá (az éppen most előadott bökkenőn kivül) két tényre, a mely a kételkedőt végkéj>pen meggyőzheti. Először: hogy az aoristosok mellett az összes példákban egy-egy participium is van (kopyöic, == o? iopyev, psyd-iv = őzi ipá^íhj Bpyofiivo) = el sp/ovtou v. oze epyovxai, melyek közül az áopfws és ép^ojjivö) achron. imperfectumok helyét pótolják, a psx^*v

partic. elözményjelző aor. prseteritumát); megvan ez a participium más példákban is (pl. Sophokles, Antig. 709: obzoi 8 iaiZTuy$ évxz<; &cpíb]aav xevot) és szerintem, kivált ha perfectum vagy imperfectum alakú, éppen úgy jelzi a felvett esetbe való beleképzelést, mint a megfelelő, primitívebb syntaxisú indicativusok tennék. Másodszor: éppen az ilyen, sententiákban előforduló aoristosokból érezhető ki leginkább a hirtelenség, gyorsaság, váratlanság értelme; s-fvoo = egyszerre csak átlátja a hibáját, xáTfravs ==