Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

AZ ÚGYNEVEZETT IGEIDŐK ELMÉLETÉHEZ. 213 hogy «TOOSÍ» még aléltabb, mert bolyongása közben minden ág megtépte, minden tüske megszaggatta. Nem hinném, hogy legyen ép nyelvérzékű magyar ember, a ki rögtön meg nem érzi, hogy a serte pillanatnyi történésű múlt alak (e h. megsérte) a két vessző közé foglalt mellékmondatban nem az elbeszélő költő tényleges környezetéhez (az ú. n. valóságos «jelen» időponthoz), hanem a hasonlatban jelzett situatióhoz képest van használva, s annak előzményét tudatja. Különös — de tán Aranynál nem is véletlen — szerencse, hogy a költő az igét elbeszélő múltban mondta, nem pedig így: sértett. A hatodik sor megtépte, megszaggatta alakjai, mint minden magyar perfectum, már kétféleképen érthetők : meglévő állapotot jelző perfectumoknak (mint a «kiszáradt» alak), vagy a következő sorhoz («még aléltabb most») az előzményt elbeszélő pillanatnyi történésű múltnak (mint a serte alak). Az előbbi esetben görög achronisticus perfeetumnak, az utóbbiban görög aoristos múltjának felelnek meg. (En inkább múlt történést, mint meglévő állapotot jelzőnek tartom őket, ámbár főmondatban állnak : mert a kínos pillanat az, mikor «megtépi, megsznggatja az ág, a tüske» a szarvast, s ezt az eseményt, nem a belőle következő állapotot érzem fontosnak. Lehet azonban, hogy görögösen gondolkozom.) Hasonlítsuk össze most Arany hasonlatával pl. ezt a homerosi hasonlatot (XXIII. 222.): CÖ? §£ Tiafíjp o5 TtaiSö; óőúperou öatéa xaíoov, <ÜQ 'A/lXsÖC StápOlO ÖőÚpSTO .... Az aor. prseterituma a felvett helyzet előzményét tudatja. Az apa akkor is szomorú, mikor temeti a fiát: de mégsem achron. perfeotumot, hanem éppen múlt aoristost használ a költő, mert előtte a legnagyobb szomorúság percze : a halál pillanata a fontos. Az áxá/Tjas-alak multsága tehát nem a beszélés időpontjától, hanem a felvett • situatióhoz képest, abban benne maradva, számítandó. A következő példát azért említem, mert a hasonlat élét (a tertium comparationis-t) jelző főige, melynek történéséhez képest múlt az aoristos, el van hallgatva benne (V. 522.): áXX' ifievov vstpéX^atv eoixótec, áats Kpovíwv V7]VS|U7]S S0TTJ3SV Í7c' áxp07tÓXoi<3lV OpSOOtV Stb. A felhők rajta is maradnak a hegytetőn, de az satTjoev történésben az a fontosabb, hogy hogyan kerültek oda. Azért Nyelvtudományi Közlemények XXXVIf. 15