Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Gyomlay Gyula: Az úgynevezett igeidők elméletéhez - II. 196

^12 GYOMLAY GYULA. rövid sententiáktól sokszor igen külombözők. Azokban a situatiókban rendesen több, egymást felváltó esemény és állapot szerepel, melyek közé az elbeszélő akár az őt vezető tudós érdeklődésnél fogva (Herodotos), akár a költői fantázia szárnyalását követve, magát egészen beleéli, s nem általánosságban szól róluk, hanem ellenkezőleg, úgy adja őket elő, s ügy képzelteti el őket hallgatóival, mintha szeme előtt fejlődnének. Ilyenkor gyakran (ezt különös nyomatékkal jegyzem meg) achronistikus perfectumalakok is váltakozhatnak az imperfectumokkal, s ezekkel szemben a meglévőnek képzelt állapot jelzésére (nem elbeszélésére !) valók. Sem az imperfectum, sem a perfectum achron. indicativus alakjait nem szabad ilyenkor általánosító értelemben venni, hanem ellenkezőleg, nagyon is alkalmiaknak, egy bizonyos eseménysort fejlődésében érzékeltetőknek kell őket felfogni. Az előadó teljesen úgy beszól, mintha jelen volna az illető eseménysor fejlődésénél, s az igealakokat is teljesen ugyanúgy használja a fejlődőnek képzelt situatio jelzésében és konstatálásában (nem elbeszélésében !), mint tényleges környezetéről szólva tenné, ha annak érdekes elemeire más jelenlévőket figyelmeztetni akarna. Hogyan kerül mármost bele ilyenféle előadásba az aoristos prseterituma — ez a kérdés. Először is nyilvánvaló, hogy belekerülhet az illető situatio előzményeinek jelzésébe, s világos, hogy ilyen functióval inkább közbevetett mellékmondatban, mint főmondatban kell előfordulnia, ámbár (kivált a primitív homerosi szófűzés szerint) főmondatban is előfordulhat. Lássunk előbb egy magyar példát. Arany János híres szarvas-hasonlatát a Toldi IV. énekének elején (LEHK 1882-iki nagy kiadásából idézem, mert a EIEDL-féle 1903. kiadásban, a III. k. 18. lapján a versszakok, nem tudom mi okból, más rendben vannak közölve). «Mint a hímszarvas, kit vadász serte nyíllal, Fut sötét erdőbe sajgó fájdalmival, Fut hideg forrásnak enyhítő vizére, És ezerjófüvet tépni a sebére; Jaj! de a forrásnak kiszáradt az ágya, Az ezerjófüvet irúl sem találja, Minden ág megtépte, tüske megszaggatta, Úgy hogy még aléltabb most az istenadta: Úgy bolyonga Miklós.* A költő úgyszólván nyomon kiséri bolyongásában a megsebesült szarvast. Jelzi (nem elbeszéli!), hogy fut, előbb erdőbe. aztán az erdei forrás felé; fájdalmas meglepetéssel (Jaj!) veszi észre, hogy a forrás kiszáradt (— ki van száradva, nem pedig elbeszéli, hogy ki «volt» száradva!); jelenti továbbá, hogy gyógyítófüvét a szarvas nem találja; részvéttel konstatálja róla,