Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Tanulmányok - Wiklund K. B.: Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának kérdéséhez 1

Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának kérdéséhez. Az indogermán és a finnugor nyelvek ősrokonságának régi kérdése az utóbbi évek folyamán ismét komolyan napirendre került, és az az érdeklődés, a melyet, úgy látszik, széles körök tanúsítanak iránta, kezeskedik róla, hogy most már nem fogják egykönnyen szem elől téveszteni mindaddig, a míg kellőképpen meg nem oldották. A Le Monde Orientál ez. folyóiratban (I. k. 190G.) megkíséreltem az eddig nyert eredményeket és a kérdés megoldására szükséges tényeket röviden összefoglalni, s ez alkalommal néhány új pontot is megbeszélés tárgyává tettem. Hosszú, nagyon beható bírálatában (NyK. XXXVI. 448. s'köv. 1.) most SCHMIDT JÓZSEF is hozzászólt e kérdéshez. Nagy hálával tartozom neki az így nyert alkalomért, hogy a kérdést megbeszélésképpen tovább tárgyalhatom; csak így remélhetjük ugyanis, hogy lassanként meg fogjuk oldani, különösen ha megvilágítására némi új anyagot is szolgáltathatunk. Mielőtt a fökérdésekre áttérnék, mellékesen néhány kisebb megiegyzést és széljegyzetet szeretnék fűzni a bírálathoz. SCHMIDT szavaiból (460. 1.) az olvasónak azt a benyomást kell nyernie, hogy a mordv. meks stb. és óind maksa- «fliege, biene» közötti viszony bemutatásában nem voltam kellő tekintettel a finnugor szó s hangjára, a mely árja fokra mutat. Pedig világosan megmondtam, hogy: «Das s stimmt zu dem arischen, der palatale vokal setzt vorarische verháltnisse voraus.» Es tovább: «A dativusnak helyi alapjelentése, amely ellen W. annyira harczol» (457. 1.) nem is az indogermán dativus jelentése, hanem a finnugor dativusé. Az idg. dativusról, a Nyelvtudományi Közlemények. XXXVII. 1