Nyelvtudományi Közlemények 37. kötet (1907)

Ismertetések és bírálatok - Szinnyei József: Felelet Kúnos Ignácz válaszára. 124

126 SZINNYEI JÓZSEF. Az az állítás, hogy az oszmán-török nyelvtani részen kívül eső fejezetekről «egy szóval sem emlékezik meg a bíráló», egyáltalában nem felel meg a valóságnak. Hiszen éppen azzal kezdem a bírálatomat, hogy fölsorolom, mi minden van a könyvben. A szerzó'nek az a méltatlankodása, hogy az ón kifogásaim legtöbbje «egy tisztán tudományos nyelvtan kritériumából indul ki», világosan mutatja, hogy ő nincs tisztában azzal, hogy milyen a tudományos nyelvtan. En csupa olyan hibát róttam meg, a mely hiba minden nyelvtanban, akár tudományos, akár gyakorlati. Avagy talán azt hiszi a szerző, hogy a «gyakorlati czél» szentesíti az olyan ((momentumokat)), a melyek a tanulót félrevezetik? S talán az a gallimathias is, a melyet a 194. lapon írt össze, a «gyakorlati czél» elérésére való ? Nekem eszem ágában sem volt ilyen jellegű nyelvtantól azt várni, hogy a hangok fonetikai pontossággal legyenek benne meghatározva. Azonban a legfölső ós a legalsó fok között vannak közbeeső fokok. (Hogy is mondja csak HORATIUS? «Est inter Tanain quiddam socerumque Viselli.» Sat. I. 1., 105. sor.) Azért teljes joggal tehettem kifogást az ellen, hogy a szerző az oszmán-török nyelv hangjait egészen laikus módon csak nagyjából határozza meg s rendesen egyszerűen helyettesíti a hozzájuk legközelebb álló magyar hanggal. Erre a szerző diadalmasan fölkiált: «Csakis ez volt a szándékom, sem több, sem kevesebb.* A hogy ezt elolvastam, mindjárt eszembe jutott egy adoma. Egyszer XIV. LAJOS verset írt és fölszólította BoiLEAüt, hogy mondja meg róla a véleményét, de őszintén. A sarokba szorított költő-kritikus azt mondta rá: «Bámulatos! Fölséged mindent meg tud tenni, a mit akar. Most rossz verset akart írni, és az tökéletesen sikerült Fölségednek.» Első példám az volt, hogy: «Neki (t. i. a szerzó'nek) a kef betűvel jelölt explosivák azonosak a magyar magashangú szavak Jfc-jával és cjf-jévpl, holott ez a magyar k és g prsepalatalis posterior, a kef betűvel jelölt török explosivák pedig csak bizonyos hangtani helyzetekben posteriorok, de többnyire előbbre, sőt jóval előbbre képződnek (praepalatales anteriores), azért némely nyelvtaníró k\ gl

vagy

kj, gj-vel jelöli őket». Ezt a mondásomat — a melyet, mellékesen mondva, hibásan és hiányosan idéz — tudákoskodónak bélyegzi a szerző, a példát pedig meglehetősen szerencsétlennek és laikus módon megválasztottnak találja. Büszkén kijelenti, hogy olyan állítás, hogy «a kef azonos a magashangú szók k-jávai és g-jóvel», az ő könyvében nem található. En nem jelentek ki semmit, csak arra kérem olvasóimat, hogy ezt a tiltako-