Nyelvtudományi Közlemények 36. kötet (1906)

Tanulmányok - Schmidt Henrik. A hangváltozás törvényszerűségéről a kfn. nyelvjárások fejlődése alapján 58

A HANGVÁLTOZÁS TÖRVÉNYSZERŰSÉGÉRŐL. 69 ebben régi í, ű, iu (ü), vagyis a felső nyelvállással képzett hangzók egyformán változtak,*) a mennyiben n, »u lett belőlük. A középső nyelvállással képzett hosszú magánhangzók (é, o,ce) szintén teljesen egyformán változtak meg; e-ből rendszerint ei>ae, ő-ból ou>ao fejlődött, vagyis a középső nyelvállású hosszú magánhangzókból emelkedő nyelvmozgással képzett diftongusok keletkeztek. A felső és középső nyelvállású hosszú magánhangzókétól egészen eltérő az alsó nyelvállású hosszú magánhangzóknak, kfn. á-nak a sorsa. Ennek ugyanazon nyelvjárásokban, melyekben a középső nyelvállással képzett magánhangzók egységesen fejlődtek, részint g, részint au felel meg. Egyféleképpen fejlődtek azonban az eső nyelvmozgással képzett diftongusok (ie>id, üe>id, uo>Ud). Komplikáltabb az emelkedő nyelvmozgással képzett diftongusok (ei, öu és ou) változása. Az ei ugyanis, úgy látszik már a sváb nyelvjárás régibb borszakában nem volt tisztán elülső nyelvmozgással képzett hang, hanem inkább ai-nak hangzott, tehát hátsó alsó és elülső fölső hangok egymásutánja. Ebből aztán rendszerint Qd lett; a tiszián elülső vagy tisztán hátulsó emelkedő nyelvmozgású hangok (öu és ou) fejlődése azonban meglepő párhuzamossággal folyt le. A hol kfn. <m-nak; ott kfn. ŐM-nek dU 9% qu ei ao ae <2 ? a á felel meg.**) Ilyen szabályosság uralkodik minden német nyelvjárásban. A rajnai frank nyelvjárás pl., ha alapul a verbászi nyelvjárást *) FISCHER: Geographie der schwábischen Mundarten, 36. 1. **) FISCHER i. m. 40. 1.