Nyelvtudományi Közlemények 35. kötet (1905)

Ismertetések és bírálatok - Szinnyei József: Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 427

450 SZINNYEE JÓZSEF. tisztán hangtani úton is megtörténhetett, s így nem látom át, hogy mért ne tehetnénk föl ilyen megnyúlást a *hazol, *közölf élekben is. De az én nézetem szerint talán mégis inkább az analógia hatására gondolhatunk. T. i. a *tüvö-l ós a *rajo-l-ból összevonódás útján tűi- és ról- fejlődött, s mármost ezen nagyon gyakran előforduló ablativusok hatása alatt válhatott a többi ablativus -ol, -öl, -él vége is -ól, -öl, -él-lé. — Megemlítem még, hogy az a régibb nézet, a melyet előbb magam is vallottam, hogy a -vá, -vé és az wl, -öl önálló szóból (névutóból) lett, nem helyes azért, mert az ilyen eredetű ragok egytől-egyig ma is megvannak mint külön szavak (személyragozva), a szóban forgó két rag pedig sem mai napság, sem a régi irodalomban nem fordul elő sehol mint külön szó. 426. 1. A -nként ragnak az a magyarázata, a melyet tizenhét évvel ezelőtt a Nyr.-ben megkoczkáztattam, csakugyan gyenge alapon állott. Előre is bocsátottam, hogy jóformán csak ötletszámba mehet. Ha alkalom akadt volna, már régen kijelentettem volna, hogy nem ragaszkodom hozzája. 432. 1. Vog. kosa, kosaié, ele, elal: ezek valami régi forrásból vannak merítve; pontosabb hangjelölésüket 1. MUNKÁCSI-nál, Vog. nyelyjár. szórag. az illető helyeken. 438. 1. «0t finnugor nyelvjárásban)) nyilván tollhiba «nyelvben»> helyett; «ugor» o: «finnugor»; md. -t és tolga-n-t o: -i és tolga-n-t. — BUDENZ nyomán a szerző a magyar tárgyesetbeli -t-t korábbi *-nt < *-mt-böl fejlődöttnek tartja s úgy vélekedik, hogy «ezen hangcsoportból alkalmasint akkor veszett el az orrhang, mikor a legtöbb hasonló esetben elveszett*). (439. 1.). Csakhogy itt megint az a nehézség, hogy történelem-előtti *-nt > *-í hangfejlődésre nincsen bizonyítékunk. Valószínűbbnek tartom, hogy a m. tárgyeset pusztán determinált alak, tárgyrag nélkül. (Vö. NyH. 138). 441. 1. A szerző szerint a nyelvhasonlítás «teljes biztossággal kimutatta», hogy az egyszerű helyhatározó-ragok finnugor alapnyelvi alakja -na, -da és -ga volt. Ez kelleténél határozottabb állítás. A ragok magánhangzójának minőségéről semmit sem tudunk; BUDENZ 'UA. 390) csak a mássalhangzók megállapítására (-n, -d, -g) szorítkozott, de ehhez is szó fér; az ablativus ragjának a mássalhangzója aligha -d volt, hanem valószínűleg -^-féle hang (vö. NyK. XXVI. 417, 428, SETALA), a lativusé pedig spiráns (*-7--féle, vö. NyH. 134). — A md. -ga, -ga és -va, -vá prolativus-rag aligha azonos ezzel az egyszerű lativus-raggal. — A velbeli -l rag az ón nézetem szerint (NyK. XXX. 230; NyH. 134). a melyet a szerző sem kifogásol (429. 1.), nem egyéb, mint az egyszerű ablativus-rag, tehát ez nem ugor-, hanem finnugorkorbeli. * * *