Nyelvtudományi Közlemények 35. kötet (1905)

Ismertetések és bírálatok - Szinnyei József: Simonyi Zsigmond: A magyar nyelv. 427

ISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK. 437 sőt egyiknek-másiknak háromféle olvasása csúszott be a könyvbe. Ez nyilván úgy esett meg, hogy a szerző a korrektúrában itt-ott módosította az átírást, de más helyütt feledsógből meghagyta. Nevezetesen: szabadohha 114: szabadoké 118: szabadoy%a 411 ' kínzatviátúl 114: kínzatviátúl 118 | isémök 115: isemököt 116 ! vagymuk 115: vagymok 116 | uromk 115: uramk 117: úromk 250 | temnöeébelől 115, 415: témnöcébeléül 118 | nyngolmábelí 115: nyúgolmcibelé 118: nyugohndbelé 415 | enné-ik vagy enné-ék 115 (érméik 401): énnéék 117 [ émdóí 116: ééndöl 117 | gyimelcstül 116: gyimelcstül 117 | hálálnék 116: hálálnék 117 | halálául 116: háláláál 117 (sajtóhiba e h.: háláláál) \ mélasztben 116: milaszt 235, milasztben 415 j párádicsomben 116: paradicsomben 415.— Jó lett volna megmagyarázni, hogy az «, é' és I betű miféle hangot jelöl; igaz, hogy ez meg van magyarázva minden középiskolai nyelvtanban, de azért nem árt az ilyesmit visszaidézni az olvasó emlékezetébe. 116—118. 1. A szerző egyben-másban eltér az én olvasásomtól (1. ezt: x\ magyar nyelv5

[1904]

71—73, és megokolását: Nyr. XXIV. 145, 193; NyK. XXVII. 241, 361 ; Nyr. XXXII. 483; vö. MBLICH értekezéseit is: Nyr. XXXII. 409; NyK. XXXV. 113). Szívesen megengedem, hogy egy-két szónak az az olvasása, a melyet a szerző ad, éppoly jogosult, mint az enyém. 0 a legenec-et légyenek-nek olvassa, én légyenek-nek, s mind a két olvasást egyenlő érvényű megokolással lehet támogatni. Nála utót• = utat, nálam utat, s mind a kettő helyes lehet; csak azt nem értem, hogy akkor mért olvassa az nromc-ot uramk-nak, s mért nem úramk-n&k (igaz, hogy a 250. lapon úromk van, de ez nyilván csak vétségből maradt meg első kiadásbeli [I. 47] alakjában; a rövid u-s alak kétszer fordul elő: 15, 117. l.l. Megengedem azt is, hogy az isenmcut szó kezdőhangja talán i volt, s nem é, a hogy én olvasom; a kegiggen is éppoly joggal olvasható kégyédjén-nek, mint én szerintem kégyidjén-nek; s elvégre a kegilmehel-i is így ejthették: kégyélméliel, noha én valószíntivó iparkodtam tenni, hogy kégyilméel-nek hangzott (Nyr. XXXII. 484). Ezeket ne is vitassuk, mert az — legalább ez idő szerint — meddő dolog volna. De van a kettőnk olvasása között néhány olyan eltérés is, a melyet érdemes megvitatni. Ezek a következők: 1) Chomuv és kezeruv: S. szerint: hamuv és keserilv, én szerintem: hamu és keserű. — Mindnyájan, nyelvészek, megegyezünk abban, hogy az eredetibb szóvégi -s

v, -t

v

helyett a HB. korában már általában kettőshangzót ejtettek; ezt egyebek közt abból lehet következtetni, hogy az -ou írás mellett -ohu is előfordul: tohu egy 1225-i oklevélben kétszer (másutt tou, 1135-i oki.); a tou-t még tov-nak lehetne olvasni, de a tohu-t lehe-