Nyelvtudományi Közlemények 35. kötet (1905)

Tanulmányok - Pólay Vilmos: A vogul infinitivus használata tekintettel a magyarra 370

A vogul infinitivus használata tekintettel a magyarra. Az infinitivus valamely nomen verbale-nak határozói esete. A nomen verbale-k közül az inf. alapjául a nomen actionis jelentése szolgálhatott, a mely — hogy BUDENZ meghatározásával éljek (NyK. XX. 252.) — oly határozatlan hely v. állapot kifejezése, a melyet az igecselekvés végbemenetele jelez, azaz fogalmilag tartalmasit. Ha mármost az inf. szerepét a mondatban összehasonlítjuk a neki alapul szolgált nomen actionis-sal, sőt az összes nomen verbalékkal a vogul, a magyar vagy a többi finnugor nyelvben, akkor azt tapasztaljuk, hogy igei természetét az inf. jobban megőrizte mint bármely más igenév, míg ellenben névszói szereplésének köre elég csekély, csekélyebb még mint a német, a franczia vagy különösen az ókori görög nyelvben. Hogy pedig igei természetét oly nagy mértékben megőrizte, annak oka a névszó alakjától ós szerkezetétől való elkülönülés volt, a mi PAUL H. (Principien der Sprachgeschichte3 339.) szerint keletkezésének egyik föltétele volt. Eredetileg a főnévnek igével való összekapcsolása alapján létrejött szerkezetek helyére, azok analógiája szerint lépett. Hogy azonban az inf. csakugyan az is legyen, szükséges, hogy ragos voltát többé ne érezzük. A vogul infinitivus, a mint a példák többsége bizonyítja, eredetileg bizonyos czélzatosságot, vmire való irányulást fejezett ki, s legnagyobbrészt még most is úgy használják, de jelenleg nagyobb szerepe van. Alkalmazásának köre idővel bővült, a mennyiben az ige cselekvésének vmi felé való irányulása igen közel áll azon viszonyhoz, melyben az ige s cselekvését szenvedő tárgy áll. Elősegíti az inf. tárgyi (és alanyi) használatát az a körülmény is, hogy a tárgy (és az alany) rendesen ragtalan, s így az inf., melynek alkotó