Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Szinnyei József: Alaktani adalékok. III. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta 1

ALAKTANI ADALÉKOK. 5 397) — azon nézet helyességét, mely szerint ,a tővégi magánhangzók •elveszésének idejét körülbelül a XII. századra tehetjük' . . . «Méltán vethetjük ... föl ezek után a nehéz kérdést, mik hát voltaképen azok a magánhangzói végzetek, melyeket főkép a XI. és XII. század oklevelei egyes mai mássalhangzós végzetű töveknél jeleznek ? «Szerény nézetem szerint ha e betűknek (u, i) tényleg hangok feleltek meg s nem pusztán — a mint esetleg valamely későbbi kutatás még kiderítheti — ortografiai sajátságok: értelmezésük csak azon nyomok alapján lehetséges, melyek a tővégi magánhangzóra nézve még a vogulban megmaradtak. Ezek t. i. ama könnyen eleső s néha a-vei is váltakozó -é véghangzóból állanak, mely némely képző és rag teljesebb alakján jelentkezik, így: lativus -né, -n •(pl. ÉV. ampné ,ebnek', mané ,földre'; de: ásán ,atyjának', vatan ,partra') j loc. -te, -t (pl. ÉV. vitte : KV. vitet ,vízben', ÉV. payjmt .oldatomnál', asérmat ,hidegben') | acc. -m, -mé (pl. KV. narmé ,gerendát': • ekwétám ,feleségét') | inf. ÉV. -uykwé, KV. -Q/w, -o% | part. prses. KV. -pe, -p, ÉV. -pa, -p (pl. ünlép ,ülő, /ajtpa ,futó'). Ezeknek a tavdai vogulban még változatosabb alakok felelnek meg, hol a loc. ragja: -ta, -tá, -té, a lativusé : -na, -ne, -n, az accusativusé: -mi, -mé. Azt tehetjük tehát föl ezek analógiáját követve, hogy a XI., illetőleg XII. században hangzottak még egy-egy részében a magyar nyelvterületnek bizonyos esetekben (melyeknek föltételeit az adatok csekély száma miatt egyelőre meg nem állapíthatjuk) ilyes, hogy így nevezzük, súlytalan' kihangzások, melyeknek hangszinei az u, i írást ^követve, bizonyára a már kimutatott zártabb g, ö és é lehettek. Ezek valószínűleg, különösen az összefüggő folyékony beszédben ugyanegy nyelvterületen is eleshettek, a mint az ilyfóle hangzóknál ezt a vogulban is tapasztalhatjuk. Természetes e mellett, hogy míg az egyik oklevélíró már csak a pontosság és hitelesség kedvéért is a teljesebb kiejtést követte iratában, a másik, ki egyszersmind más vidékbeli volt, ily kíhangzásokat vagy nem ismert, vagy nem tartott lényeges hangelemnek.» Magam a szóvégi u-t régebben az u és ü hang, később az u •vagy az o, illetőleg az a vagy az ö hang jelének tartottam (1. A magyar nyelv rendszere [1887] 51; A magyar nyelv [1897] 72). Majd a XV. század végéről való Ábel-féle olasz-magyar szójegyzéknek sajátságos írásmódja megingatott előbbi nézetemben. E szójegyzékben egy csomó mássalhangzós-végű szó végére magánhangzó jegye van írva, pl. sep-e leagno (szép leány), tisi (tíz), napotu (napot),