Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)
Tanulmányok - Szinnyei József: Alaktani adalékok. III. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta 1
4 SZINNYEI JÓZSEF. Ugyanő a «Tüzetes Magyar Nyelvtan »-ban (1895, 1 :106): «Mindazon szavakban, melyeknek végén okleveleink megőrizték: a tő véghangzóját, ez a hangzó u, ü, néha i, akár nyiltabb, akár zártabb magánhangzóval van az illető szó a mai nyelvben. Ebből azonban nem következtethetjük, hogy e magánhangzók eredetileg egyformák voltak, hanem ellenkezőleg csak azt tanúsítják, hogy akármilyenL volt a szóvégi magánhangzó, előbb u, ü lett belőle a szó végén, s csak azután veszett el egészen. Ugyanily fejlődést látunk a német nyelvben is, a hol az utolsó szótag magánhangzójából, bárrailyen volt is, a mai nyelvben hangsúlytalan e lett, s ez az e a legtöbb német nyelvjárásban, valamint az angol nyelvben, egészen elveszett. — A tővégi magánhangzók elveszésének idejét körülbelül a X—XII. századra tehetjük...» ZOLNAI GYULA ((Nyelvemlékeink a könyvnyomtatás koráig» (1894) czímű munkájában: i'A Névtelen Jegyző s a Halotti Beszédet, legelső összefüggő nyelvemlékünket is megelőző latin oklevelek számos magyar névszót egy-egy szóvégi hangzóval teljesebb alakban őriztek meg. Például eszót hadút egy 1055-iki oklevél így írja: hodu vtu azaz hodu-útu,. Anonymusnál pedig az álom szó még almu azaz álmu stb.» (7. 1.) SZAMOTA ISTVÁN «A tihanyi apátság alapítólevele» czímű értekezésében (1895, NyK. 25 : 147): «Az úgynevezett szóvégi kihangzókra — jóllehot temérdek példa áll rendelkezésünkre — semmi bizonyosat sem mondhatunk. Ilyen szóvégi kihangzó három volt, ú. m. a, i ós u; legritkább az első és leggyakoribb a harmadik. Legkorábban eltűnt a két első, ugyanis 1220 után már nem található, az u még elvétve 1240-ig előfordul, mind a három csak mássalhangzók után áll, tekintet nélkül arra, hogy az illető szó magas- vagy mélyhangú . . . Ezeknek a szóvégi magánhangzóknak, kérdése csak akkor lesz tisztázható, ha majd minden fönmaradt adat össze lesz gyűjtve, mert csak akkor lesznek megállapíthatók azok amássalhangzók és hangcsoportok, melyekre ezek következni szoktak.» MUNKÁCSI BERNÁT «A magyar magánhangzók történetéhez)) czímű értekezésében (NyK. 25: 284—286): «Egy másik érdekes kérdése nyelvtörténetünknek a tővégi magánhangzókra vonatkozik, melyek tudvalevőleg még bő számban jelentkeznek a régibb árpádkori okleveleinkben. Tapasztalva, hogy az árpádkori hangzórendszer nagyjában egyezett a maival, már eleve is nagyon, kétesnek kell jeleznünk — ha általánosságban van értve (NyK. 24 :
