Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Szinnyei József: Alaktani adalékok. III. Az Árpád-kori szóvégi u betűk mivolta 1

ALAKTANI ADALÉKOK. 3 HUNFALVY PÁL ((Nyelvtudomány és nyelvtanítás*) czímű munkájában (1884): «Azt kérdi SIMONYI, vájjon az ANONYMUS álmu-j&nak u-ja. nem maradt-e fönn a mai álmu-nk-ba.n ? Bizony, nem! alig is győzöm -csodálni, hogy a nyelvtörténetekben annyira jártas író azt a kérdést teheti. Hisz annak, dönthetetlen tanúsága szerint, az ANONYMUS így ragozta volna a szót: almu-muk, ha ugyan nyelvérzéke az M-t a tőhöz valónak hiszi vala. — Tagadhatatlanul áll, hogy az ANONYMUS és régi oklevelek írása sok szót utóhanggal mutat fel s ez a tünemény talán a kiejtésből magyarázható. Egyszer múlt nyáron egy béresem fiját olvastatám, mert kiváncsi valék, tud-e már olvasni, minthogy iskolába jár. S íme, a fiú a mássalhangzón végződő szókat mind egy utóhanggal ejté ki, pl. bab-u, öt-ö, tehén-e, stb. Nem -ez-e az ANONYMUS és a régi oklevelek kiejtése ? De hogy az nem általános vala, mutatja ismét a Halotti beszéd, a melyben pur, urdung, .hotolm, pukul utóhang nélkül állanak; jóllehet az ur mellett ott van wr-u-szág is.» (6.) . . . «A magyar nyelvnek is hajlandósága van a trochasusi lejtésre: vájjon nem ennek kell-e az dlmu (alm)-féle alakokat tulajdonítani, valamint azt-at, ezt-et, őt-et féléket is? ... De hogy almu-nak w-ja nem tartozott a szó tőjéhez, bizonyítják a neki megfelelő szók a vogulban és osztjákban ...» (7. 1.) [V. ö. ennek ellenében : SIMONYI, A magyar szótők, 1887]. BALASSA JÓZSEF «A szóvégi önhangzók a magyarban*) czímű értekezésében (1885, NyK. 19:153): «Nagyon feltűnő az a körülmény, hogy míg a szavak ragos alakjai .arra mutatnak, hogy a tővégi hangzó minősége külömböző volt az egyes szavaknál, addig a legrégibb nyelvemlékekben azt látjuk, hogy a hol megmaradt egy ily teljesebb alak, a végső hangzó benne mindig csak u, ü, egyéb magánhangzók nagyon ritkák, s néha kétesek. Ebből azt lehetne következtetni, hogy e hangzók mindig egyformák voltak, s •külömbözó'ségük tán csak újabb fejlődés. Csakhogy ezen nyelvemlékben adatok mind abból a korból valók, mikor már a szóvégi hangzók teljesen veszni indultak, míg a tárgyas rag, a többes képző sokkal régibb időben járultak a tőhöz, tehát eredetibb alakot őriztek meg. A külömböző szóvégi hangzóból előbb gyengülés folytán u, ü lett, s azután veszett c?ak el ez a hangzó. Épen így törtónt ez a németben is, a hol ma minden szóvégi hangzóból hangsúlytalan e lett; az angolban ezek -a hangzók is elvesztek (pl. gót sunna, feln. sonne, ang. sun; gót. namo, .ín. name, ang. name — olv. ném).» 1*