Nyelvtudományi Közlemények 34. kötet (1904)

Tanulmányok - Melich János: Adatok a magyar nyelv és helyesírás történetéhez 132

146 MELICH JÁNOS. Ámde az egészet lerontja az a tény, hogy a görögbetűs σαμταγ a XII—XIII. század folyamán nem *zamtaa, *zamta alakban jelentkezik, hanem zamtou (későbben zamto) formában. A latinbetűs azah is a XII—XIV. század folyamán nem *azaa, *aza, hanem ozou. azo. Más szóval nekünk azt kell felvennünk, hogy a mai magyar -ó legrégebben -αγ, -ah (*-ach) írott alakban jelentkezik, később -ou (-0) az írott alak. Az -ou és -αγ, -ah (*-ach) közt azonban kell egy közbeeső foknak lenni, s ez az -au. A szántó szónál kifejtettem, hogy a σαμταγ-, σαγαρ-, παγάτζιονbeli γ újgörög γ hang. Ez pedig zöngés ,gutturalis' [mediopalatalis] spiráns (a σαγαρ-: szár, παγατζιον: Bács-íéle összevonásra v. ö. RADLOFF, Phonetik §. 364.). A m. σαμταγ, azah-beli γ, h valószínűen ilyen zöngés ,gutturalis' γ hang, a melyből később u lett (v. ö. hasonló jelenségre a török nyelvekben: taj, day kirg. tau, alt. tü; bay kirg. bau, RADLOFF, Phon. 269. §.). A σαμταγ, azaJt-hól tehát *zamtau, *azau lett, később az -u hatása alatt az α-ból υ lett (v. ö. hasonló jelenségre a románságban SEELMANN, Die Ausspr. des Lat. 223. 1.), tehát zamtou, ozou. Még megjegyzem, hogy a rokon nyelvek közül a σαμ,ταγ, azaJi-íélékkel összevetendők az osztj. ven ~ m. vő, vog. pän ~ fő, osztj. ρ9Ά9η, ραΆ9η ~ felhő (v. ö. még: vog. úink, ήΐχ ~ nyíl, vog. χοίαη, χαίαη ~ hattyú). Mindezek alapján kimondhatjuk, hogy a szóvégi -6: -αγ, -ahjából a magyarban sohasem lett -á (a váláknak alak tehát későbbi fejleménynek magyarázandó, v. ö. NyK. XXIX: 3. L, SZINNYEI ; ugyanígy az -ech, -eh-nek sem egyenes hangalakbeli folytatása az é, hanem csupán az -ő nyelvjárási változata). * * * Az eddigiek alapján bizonyítva (de nem bebizonyítva) látom a következőket: 1. A magyar helyesírás történetében a -eh- betűt később szabályosan a -h váltja fel. Ezt a jelölést látjuk szó belsejében két magánhangzó közt (v. ö.: Bichor : Bihar, Tichon: Tihany, zoboducha : zabadoha, Bachas : Bács stb.), valamint a eh : /i-nak mássalhangzóval való kapcsolatánál (v. ö. Buchna: Bonyha, Ochtum : Ajtony stb.). Szó végén ez a következetesség nem mutatható ki oly pontosan (v. ö. enech: ünő, *joccedech: szedő, de 1055-ben: azah, meneh : aszó, menő). Ugyanez áll szó elejéről is, a hol a XI. szá-