Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Kalmár Elek: A határozókról - III. 343

3Ő2 KALMÁR ELEK. ha a főnév eredetileg accus. vagy instrumentálisban állt, az ilyen melléknév határozószóvá fejlődhetett. Most tehát merem állítani, hogy nem a melléknévi határozók a módhatározók fő alakjai, hanem a társhatározó az s a melléknévi határozók csak kihagyásos mód-, azaz társhatározók. Ezek közé tartoznak a fokhatározók: nagyon szép, nagyon hanyatlik, és az igenlő vagy tagadó határozószók, vagyis az állítás módját kifejező határozók: igazán eljött: igaz véleményem szerint eljött, igaz jövetellel jött. Tulajdonkép csak ezektől a melléknévi módhatározóktól nehéz az állapothatározót megkülönböztetni. Három esetben fordul elő a melléknév. Az elsőben könnyű megállapítani, hogy a melléknév az alanyra vonatkozik s ekkor világos, hogy a szó állapothatározó : gazdagon jöttem, szegényen megyek el; máskor épp oly világos, hogy a melléknév «az állítmányra vonatkozik»: a fiú szépen ír, ez módhatározó ; a harmadik esetben az alanyra és az igére is vonatkozhatik a melléknévs ezek a kétes esetek: vígan ugrándozik : ő is víg, az ugrándozás is; leghelyesebb ilyenkor is módhatározót megállapítanunk, vagyis mihelyt kétes, hogy a határozó mód- vagy állapothatározó-e, mindig jobb inkább módhatározót látnunk benne : víg ugrándozással ugrándozik; mozdulatlanul feküdt: mozdulatlan fekvéssel feküdt; tüzesen játszik: ö is lehet tüzes, de inkább a játék az; fegyveresen jő: fegyveres az alany is, de nem az a jövetel előtt is ós azután is, hanem csak a jövetel alatt, csupán a cselekvést kisérő külsőség ez, módhatározó, mint általában a külsőnekleírása. Azt hiszem, jobban eltaláljuk így az igazat, az ily módhatározók csak a cselekvés által vannak, azt kisérik, a vígságot nem értjük az ugrándozás előtti és utáni időre, sem a mozdulatlanságot a fekvésen innen vagy túl is, hogy befoglalhatná a cselekvést, ellenben a gazdagság az előbbi tulajdonsághatározóban állandóbb, mint a cselekvés. így legalább van egy gyakorlati szabályunk, mely a habozástól mindig megóv és legtöbbször az igazsághoz vezet elemzésünkben. A beszélő képzelete dönt, hogy az alanyhoz fűzte-e jobban a melléknévi határozót, vagy az állítmányhoz, de legalább nyelvtörténetileg jobb úton járunk, ha az oly kétes esetekben, midőn a beszélő képzeletét nem látjuk tisztán, módhatározót állapítunk meg. Pl. ((fegyveresen vagy fegyverben jön» lehet, hogy most már élénkebben képzeljük az alanyt fegyverrel borítva, mint a cselekvést fegyvertől kisérve, de a fegyver közép- vagy főpontja a fejen vagya mellen van, a jövetelé a talpunk alatt: a fegyver nem fogja körül a jövetelt; azonkívül a fegyver velünk mozog, ha hely volna, nem mozoghatna. A kétes alak a beszélő értelmét, azaz képzeletét is határozatlanná, ingadozóvá teszi, pl. a nominativust ós accusativust nehezen tanulja meg helyesen megkülönböztetni az olyan ember, kinek anyanyelvében e két eset