Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Kalmár Elek: A határozókról - II. 230

A HATÁROZÓKRÓL. 243 A latinban a szók alakja is megkönnyíti a «nomen prsedicativum» és az «attrib. prsed.» egyesítését, mert mind a kettő egyenlő, t. i. meg van egyeztetve az alanynyal; hasonlóképen a németben is mind a kettő ragozhatatlan. Az attrib. praed. mind a három fajta állapothatározó gyanánt szerepel, leggyakrabban a folyamatos (tartó) tulajdonságot jelzi: socius est, hilaris est, hilaris venit; igen sokszor «utóbbi» (leendő) tulajdonságot: nemo fit casu bonus, iudicatur bonus, socius assumitur; de néha előbbi tulajdonságot is: mensa est quernea, ide tartoznak az anyagot jelentő képzett melléknevek, aureus, mert honnan-irányú ablativust pótolnak; a németben is von vagy aus felel meg nekik: eisernes: ist von Eisen; ide tartoznak továbbá a birtokot jelentő genitivusok: patris est liberos bene educare. Ezek az attribútumok úgy viszonylanak egymáshoz, mint a vezető, cselekvő és szenvedő alanyok: közelségi viszonyt jeleznek, egy pár az innenső, több a középső és túlsó ponton, de mind egyenlő alakúak. Valamint a távolsági viszonyban levő szenvedő alany nem nominativus, hanem accusativus, úgy a távolsági viszonyban levő factivus in praepositiós accusativus: mutatur in aliquid, a távolsági exessivus is ex-es kifejezés: ex nihilo nihil fit. Azért a latin, német, franczia stb. nyelvekben ritkábban van alkalom a rag vagy praepositio elhagyásával ismertetni föl a tulaj donsághatározót, mert már eleve olyan egyeztetett alakú a határozó, mint a logikai «prredicatum». Az attrib. (appositio) prasdicativumokat magyarra többnyire távolsági ragokkal fordítjuk le : -nek, -vá, -úl, ennek igen egyszerű magyarázata az, hogy valamint az alanyban a latin és német jobban szereti a közelségi szenvedő alanyt, míg a magyar e helyett a távolsági tárgyat alkalmazza (nem szereti a szenvedő igét): épp úgy az állapothatározóban is a latin és német a közelségi, a magyar a távolsági viszonyt szereti alkalmazni. De azért megvan a magyarban is a közelségi túlsó pont: a bimbó rózsává válik (távolság): a bimbóból rózsa válik, ez is factivus, de a közelségben. Ilyen közelségi, de túlsó pontra esnek azok a közelségi ragok, melyek tulajdonkép eredmény helyett állnak : simán fésüli magát: simára; megcsinálom szépen : széppé, szépre, stb. Előbbi tulajdonságot a magyarban is az anyagnevek fejeznek ki: ez a gyűrű arany (távolsági viszonyban: aranyból van), ez a lépcső fa, ez meg vas; birtok: ez a ház az apámé. Fölületes áttekintésre talán lehetne az állapothatározó számára különösebb alakja, t. i. az egyeztetés miatt másnemű rangot követelni, de könnyű észrevenni, hogy nincs minden állapothatározó egyeztetve: meum est, de: patris est, cuiusvis hominis est errare; (magyarul is : ez a ház az apámé, az apámé lett); erat ille magni ingenii, magnó corpore. DELBBÜCK is az ige melletti genitivust tartja eredetibbnek az indogermán nyelvekre nézve a főnév mellettinél (I. 307—8.), a mi 16*