Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Petz Gedeon: A nyelvbeli kiegészülésről 216

A NYELVBELI KIEGÉSZÜLÉSBŐL. 227 tok mellett, velük párhuzamosan létezzenek hasonló értelmű csoportok, a melyek egyazon gyökérből vannak képezve, már pedig az évszakok kifejezésére ilyen egygyökerü szavaink nincsenek. OSTHOFF felfogása, nézetem szerint, még egy fontosabb pontban helyreigazításra szorul. Abban kétségkívül igaza van — s ezt már GRIMM is hangsúlyozta — hogy a kiegészülés jelenségeiben rendszerint valami ősrégi felfogás tükröződik s hogy a mai nyelvek efféle esetei jórészt még a legprimitivebb korszakok maradványai. Azonban mégis tartózkodnunk kell a túlságos általánosítástól s nem szabad a kiegészülésnek minden újabb jelenségét kapcsolatba hoznunk amaz ősrégi viszonyokkal. OSTHOFF az újabb keletű kiegészülő alakokat is úgy magyarázza, hogy ezek régi minták módjára keletkeztek. Pl. a latin fero — túli ós a gör. <pépco — ol'aa) — 7fse~f**ov paradigmájában a praesens-alakok egyezők, a többiek eltérők, OSTHOFF ebből mégis azt következteti, hogy a *bhérö ige már az idg. ősnyelvben kiegészülő volt, a suppletivismus állapota itt ősrégi, azonban az egyik vagy a másik nyelv idővel más — de szintén kiegészülő — alakokkal helyettesítette a régieket, a mint OSTHOFF mondja: «új bort töltöttek a régi tömlőkbe» (6. 1.). Vagy feltűnő, hogy egyes román nyelvekben keverődnek a lat. íre és vadere alakjai, holott a latinban Ire is külön végig ragozható, vadere is. Ezt OSTHOFF így magyarázza: «Da im latéin die mutterverba íre und vadere ungemischt eiu jedes für sich bestehen, möchte man vermutén, dass durch irgend einen uns nicht mehr offensichtlichen nebenkanal der vulgársprachlichen überlieferung die romanischen konjugationsverhaltnisse mittelbar auf die tradition des altén suppletivwesens bei dem verbalbegriff gehen sich zurückleiten» (9. 1.). E szerint egyes alakoknál valami hagyománya volt a régi kiegészülésnek s az új alakok ama régi minták alapján keletkeztek. Ez a felfogás, azt hiszem, nem helyes. Magában véve sem igen képzelhető, hogy egyes igefogalmakhoz a formai viszonyoknak efféle emlékezete fűződhetnék. De meg aztán miért ne tulajdoníthatnók az újabb korok emberének — habár csak szűkebb határok közt is — azt az ösztönt s azt a képességet, a melyet az ősembernek tulajdonítunk, hogy minden mintától és hagyománytól függetlenül, első sorban jelentéstani okokból, bizonyos sajátos értelmi árnyéklatok kifejezésére törekedve pl. egy-egy igealakban más gyökérből való képzést használ és állandósít, mint más alakokban ? Miért kellene feltennünk, hogy az egyénítő felfogásmód csak az ősembernek volt sajátja s az utódokban már egészen kiveszett ? A nyelvtörténet adatai, azt hiszem, ép azt mutatják, hogy a kiegészülés újabban keletkezett eseteiben nem régi minták mechanikus utánzása, hanem szintén jelentéstani okok szerepeltek, mellettük néha bizonyos hangtani mozzanatok is. A régi németségben pl. az úrnak 15*