Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Petz Gedeon: A nyelvbeli kiegészülésről 216

A NYELVBELI KIEGÉSZÜLÉSRŐL. 217 zás terén főképen a nagyon sűrűn használt szókon mutatkozik (Deutsche Grammatik III [1831], 600. s k. 1.). Egy más helyen a személynévmások ragozásában feltűnő többtövűséget magyarázza GRIMM (TJber den personemvechsel in der rede czímű tanulmányában). Itt kifejti, hogy az 1. személyű névmás az egyes számban más tőből alakúit, mint a duálisban vagy a többes számban, minthogy az a két vagy több személy maga is külömbözik az egyszerű én-től. Az ich-nek megfelelő casus obliquusok, mein mir mich is mástövűek,. valószínűleg azért, mert az ich magát a beszélőt mint gondolkodót fejezi ki, a többi casus ellenben mint valami gondoltat. A második személy azt elsővel szemben mindig csak gondolt valami s azért itt egyformaság van (du, dein, dir, dich). Megjegyzi GRIMM azt is, hogy ha egyes nyelvekbon az 1. szem. esetei is ezt az egytövtíséget mutatják, ez már aránylag újabb fejlődés; megemlíti itt a lapp ós a finn nyelvnek egyformán m-mel kezdődő eseteit is (KI. Schriften III, 239—241.1.). Az e tárgyra vonatkozó későbbi fejtegetések közül figyelmet érdemelnek a CURTIUS GYÖRGYÓÍ. A Grundzüge der griech. Etymologie (1858—-1862) bevezető részének 13. fejezetében (4. kiad. [1873] 94. s köv. 1.) CURTIUS a jelentés fejlődéséről szólva, kifejti, hogy az indogermán ősnyelv az egyest, a különlegest előbb jelölte meg mint az általánost. Az ember évezredeken át nevükön nevezte már az egyes állatokat, mielőtt olyan kifejezésre jutott, a mely az összes állatokat magába foglalta. A 1 á t á a fogalma a görög ember előtt oly kevéssé egységes, hogy még a külömböző időalakokban is más-más gyökérrel él: a hirtelen észrevételt, a megpillantást az lőetu fejezi ki, a folytatott nézést a öpav s ha a jövőt, alkalmilag a befejezett cselekvést is ki akarja fejezni, az ox-, orr- gyökérhez folyamodik. Mindez arra mutat, hogy a sokféleség e téren megelőzte az egyformaságot. A szavak jelentéseit mindig lehetőleg egyéni képzetekre kell visszavezetnünk. Ha az igerendszer körében szemügyre veszszük a beálló, tartós ós befejezett cselekvés külömbségeit, azt látjuk, hogy mivel bizonyos gyökerek már alapjelentésüknél fogva csak tartós, mások csak beálló cselekvést jelölnek, azért némelyek csak a praesens, mások csak az aoristos alakjaiban használatosak. Ez az oka annak, hogy a nyelv olykor külömböző defectiv-gyökereket és töveket egyesített, hogy egy-egy egységes jelentésű teljes ige rendszerét megalkossa, mint: öpav — eldov — o<j)o\iai, <pépa> — Yjveyxov — ol'aoj, sum — fui, elpx -— i(pov vagy éj evó\ifjv — r:é<puxa vagy yéyova stb. (id. h. 103. 1.) Látni való, hogy CURTIUS a külömböző gyökerű igealakok csoportosulását nem a szeszélyes véletlennek tulajdonította, hanem valami okszerűséget igyekezett benne kimutatni. Az ő fejtegetéseire támaszkodva külön tanulmányt szentelt e kérdésnek TOBLER Die anomalien