Nyelvtudományi Közlemények 32. kötet (1902)

Tanulmányok - Munkácsi Bernát: A vogul nép ősi hitvilága - IX. 1

-20 MUKKÁCSI BERNÁT. «a Pqlm-tumén éjszaki végén vala» (HUNFALVY: Vogul föld és nép 137. 1.); de fontos itt az a megjegyzés, hogy «újabb időben, miután Fel-Pelimből Al-Pelimbe utat csináltak, mely közel járt az áldozókeritéshez, az megszűnt tisztelet helynek lenni». Evvel együtt járt kétségtelenül a nagytekintélyű bálványnak is elvitele, melyet a néppel folyton hadi lábon álló s közvetetlen közelségbe telepedett felsö-pelimi papok nem tűrhettek volna meg szomszédságukban; sőt abból hogy a felsőszoszvaiak a pelimi istenséget Tapél-ajká néven nevezik, azt is sejthetjük, hogy ennek új bálványsátra most valahol a Tapélja — vagy más nevén Tapés-ja folyó (1. HUNFALVY : Vogul föld 59.) — mellékén van. Csak kicsinyke köz választja ugyanis el a délfele folyó s Tavdába omló Pelimka forrásvidékét az éjszak felé tartó s az éjszaki Szoszvába torkolló Tapésja forrásvidékétől, a melynek területén még oroszok nem laknak s a régi pogányság teljes épségében fennmaradt. Mint mindenfelé a vogul-osztják földön, itt is az az eset történhetett, hogy az előrenyomuló papság elől a nép féltett bálványait biztosság okáért jó eleve kevésbbó hozzáférhető helyre vitte el; ott hagyott azonban a gyanú elkerülésére az oroszoktól földerített régi helyen valami utánzatot, melyet a papság kézhez kerítve a lángok martalékává tett. A mit azonban soha kutató szeme nem látott, a bálványsátor belsejét s magának a bálványnak alakját leírják a följegyzésre került népköltési hagyományok, melyek az istenség lakát, illetve «tartóját» (Polém- tfyrém aéém ürnáta III: 337.) az ott található sok étel- és italáldozatbeli maradék miatt ((tápláléka bő, vize bő bő házacskának* (tépd lóéit lóéit kwolkwé, vita lóéit lóéit kwolkwé II: 254, 245.), majd a benne elhelyezett sok ajándékprém miatt «fekete vaddal (hóddal), vörös vaddal (nyuszttal) teli házacskánaki) (sémél uj, viyir vj tailiy kwolkwé II :2'43.), illetve a felaggatott gyík alakú ércz-csecsebecsék miatt «szosszél-állattal teli szent háznak» (sossel-ta'iliy jelpiij kivol II: 410.) magasztalják, egy helyt pedig mind e gazdagság túlzásával «aranyos hét háznak »> (sorúi sát kwol II : 410.) mondják. Ebben a házban, melynek mögében a kilépő istenke az alvidéki Uralbérczek felé néz (II : 244.), melynek tehát ajtaja éjszak felé lehetett, nagy halom prémből kellett a bálványülőhelyének állnia; mert így kéri idéző igéje: «Aranyos hét házad zugában el nem pusztuló nyusztbőr-fészekbe,