Nyelvtudományi Közlemények 30. kötet (1900)
Tanulmányok - Ásbóth Oszkár: A magyar nyelvbe került szláv szók átvételének helye és kora - 209
214 ÁSBÓTH OSZKÁE. ban sem volt azt mondani, hogy zga zgra-böl lett volna, hanem az eló'tte ismeretlen zgra szót hibás följegyzésnek tartotta zga helyett. En ezzel az aprósággal készakarva tovább foglalkoztam, mert ki akartam mutatni, hogy M. a nehézségeket rendesen nem is sejti és a legkülönösebb dolgokban is állításainak támasztékait látja, az egyszerű tények elől pedig gondosan kitér. A mi esetünkben az egyszerű tényállás az, hogy szikra igenis szláv iskra alakból keletkezett egyszerű hangvetés által! Kicsit különös a következő két szónak ilyetén való bevezetése: ((Figyelembe jöhetnek itt még, mint olyanok, melyek az oroszon kívül csak az ószlovénból ismeretesek a következők: gabona . . . személy ...» Azonkívül kis baleset is érte M.-t: MIKLOSICH kr. (azaz «kroatisch») rövidítését «kleinrussisch»-nak olvasta és így a horvát gobino segítségével a magyar gabona szót abba a gyanúba keverte, hogy orosz eredetű. Marad tehát a személy szó. Ha M.-nak igaza van, ez a szó az orosz semíja «család» szóval azonos; M. tényleg «ószlovén sémh persona, sémija mancipia, személyzet)) helyett akár azt is írhatta volna, hogy óorosz semh stb., mert a szó, úgy látszik, csak is orosz forrásokban fordul elő. Da a milyen kedvező ez a körülmény M. föltevésére nézve, olyan kevéssé támogatja azt a magyar személy szó története. Szem előtt tartva azt a sok régi adatot, a melyben ez a szó azt jelenti, hogy «1. imago, facies, vultus, conspectus, aspectus; bild, gesicht» és «2. forma, figura, species externa; form, figur, gestalt, das áussere» (1. NySz.), alig tarthatjuk a mai elvont jelentést az eredetinek. A régi «arcz» jelentés szemben a mai jelentéssel élénken emlékeztet a szláv lice «arcz—személy» jelentós fejlődésére, no meg arra is, hogy mi volt a latin persona eredetileg és hogy mi lett belőle. Valóban nagy bátorság kell ahhoz, hogy az ember, ha ismeri a személy szó jelentésének történetét, ennek szláv eredetét olyan határozottan állítsa, a mint ezt M. teszi, azért megkímélem az olvasót a hangtani nehézségek föltárásával, a melyeken különben szerzőnk szokott méltósággal egyszerűen átsurran. Következik az óriás szó fejtegetése, a melynek a szerző egymagának annyi helyet ós időt szentel, mint az összes eddig tárgyalt szóknak. Mi azonban beérhetjük e fejtegetésnek egy kis részével is, már a jelentésfejlődéssel nem lesz okunk foglalkozni, mert mit ér az, ha a fölhozott analógiák mind helyesek is, ha helytelen a kiindulópont. Annál több bajunk lesz a szónak hangtani oldalával, mert M. összehord itt mindenfélét, a mi össze nem tartozik. Mindenekelőtt lássuk az ő magyarázatát: «Végül szintén csak az orosz, illetőleg keleti hatásból magyarázható az eddigelé homályos magyar órjás, óriás szó. Ezzel ugyanis jól egyezik a kisorosz varjak «starker, grosser mann» szó, mely alapjában
