Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Munkácsi Bernát: Árja és kaukázusi elemek a finn-magyar nyelvekben - 361

ÁRJA ÉS KAUKÁZUSI ELEMEK A FINN-MAGYAR NYELVEKBEN. 363 ben teljességgel hiányoznak.» Bár THOMSEN-nak ezen észrevételei voltakép csak alkalmi megjegyzések egy külön álló feladat, a finnlapp nyelvek germán elemeinek tárgyalása kapcsán, mégis látnivalólag igen fontos útmutatást adnak az árja érintkezés kérdésének vizsgálatához is: annak jelzésével t. i., hogy vannak szűkebb körben elterjedt s az egész finn-magyar nyelvcsalád területén ismeretes árja elemek, valamint hogy az árja hatás a finn-magyar nyelvekben nem egységes, hanem külömböző korokból s nyelvterületekről való. Az is igen becses észrevétel, hogy azon adatok, melyeket rendesen az indogermán ősrokonság nyomainak szoktak tekinteni, nagyobbrészt árja, esetleg germán, vagy szláv jövevényelemeknek bizonyíthatók (pl. a név, méz és száz rokon nyelvi egyezései), úgy hogy a tüzetesebb vizsgálat előre láthatólag egészen el fogja vonni ama külömben is igen. valószintitlen fölvétel alól a számbajöhető tények alapját. Nem ily éleslátással ítél a finn-magyar és indo-germán nyelveknek árja példákkal is igazolt közösségeiről CUNO (Johann Gustav), kinek 1871-ben megjelent «Forschungen im Gebiete der altén Völkerhunde (I. Die Skythen; Berlin)» czímű műve foglalkozik e jelenségekkel, még pedig — mi az itt adott fejtegetések nevezetességét alkotja — legelőször vizsgálva tanulságaikat az indogermán őstörténet szempontjából. Kiindulópontul szolgál ebben az eddigi hagyományos nézettől eltérő amaz eszméje, hogy nem Ázsia volt az indogermán népek ősi hazája, hanem azon területnek központja, hol óriási tömegeik ma is laknak, vagyis Közép- és Kelet-Európa, a honnan mindenfelé szétágazva egyes törzsek a déloroszországi és turáni pusztákon át jutottak az erani fensikra. E régi földrajzi elhelyezkedés nyomainak szerinte föl kell tetszeni azon népek nyelveiben, melyek ama korban itt Európában az indogermánok szomszédjai voltak s ezek, úgy véli, ép a finn-magyar népek lehettek. «Ha a finnségben» •— így elmélkedik (50.1.)— «nagy számát találjuk az olyan szavaknak, melyek a szlávban, németben és ó-skandinávban is előfordulnak, ezektől sok esetben nem vitathatjuk el a későbbi átvétel lehetőségét; de a finn szókincs sajátos közösségeket tartalmaz oly indogermán népek nyelveivel is, melyekkel a finnek, a mennyire tudjuk, soha érintkezésben nem állottak, s az ily szavak száma sokkal nagyobb, hogysem azon fölvételre támaszkodhatnánk, hogy az előbbi korokban megvoltak e kifejezé-24*