Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Kalmár Elek: Állítmány és alany - 280

ÁLLÍTMÁNY ÉS ALANY. 287 quoi est-il coupable ? (CHASSANG : Grammaire Grecque 250.1.), de mindenik egyformán világos a maga népének. KERN egyéb tekintetben is többre becsüli a személyragokat más ragoknál. Szerinte egy kiszakított genitivus, vagy dativus nem jelent semmit, mert hiányzik az, a mire vonatkoznék, ellenben az ige világosan kifejezi, hogy egy állapot egy létezőhöz fűződik, jelent tehát egy igealak szerinte 1. egy állapotot, 2. valamit, a mihez ez fűződik, 3. épen ezt a füződést (77. 1.). Pedig ilyen általánosságban a genitivus és dativus is épen ezt a háromféle dolgot jelenti: 1. a megnevezett dolgot, 2. hogy ez a dolog egy másikkal valamelyik genitivusi viszonyban van, jelzi 3. hogy az a dolog a másikhoz okvetlenül hozzáfüződik. Ha a kötőige oda gondolható, a mikor hiányzik, a genitivushoz is oda gondolható a másik dolog és viszont is, ha el van hallgatva. Másik erőssége KERN-nek arra, hogy a személyrag föltétlenül szükséges, a személytelen igék harmadik személyű ragja. Azt mondja (31. L), hogy ha a személytelen igékben a személyrag csak meg lenne kövülve, akkor ezek az igék azt jelentenék, a mit az infmitivus. De miért nem gondoljuk hát a német imperativusról, vagy prseteritumról, hogy azt jelenti, a mit az infmitivus? Az inf. nem alap-, vagy ős-alak, hisz többnyire elég terjedelmes képzője van. A személyrag a személytelen igékre analógia útján került s többnyire a mód és idő jelzésére szolgál, közvetett feladatot teljesít, oly nyelvekben, a hol a ragtalan igealak imperativus. Az indicativasnak és prsesensnek időjele nem lévén, a személyraggal kell jelezni, hogy nem imperativust mondunk. Mind ebből az következik, hogy a személyrag nem nagyobb rangú, mint pl. az idő-, vagy módrag, s valamint az alap-időnek, módnak nincs semmi ragja, úgy személy tekintetében is vannak, mint említettem, alap-igealakok, végre hogy, ha az ige idő- és módjele nem kívánja meg, hogy külön mód-, vagy időhatározó legyen a mondatban, akkor a személyrag sem von maga-után (pl. a latinban és magyarban) okvetlenül külön szóval kitett alanyt. Az összehasonlítást tovább is folytathatom: az időrag az időhatározóból fejlődött, ennek névmási párja lehet, a módrag az állítás módját jelentő névmási elem lehet: a személyragot is már régóta az alany névmási ismétléséből magyarázzuk. Logikailag véve egy esemény nem is lehet első, vagy második