Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Kalmár Elek: Állítmány és alany - 129

146 KALMÁR ELEK. Azt hiszem, a bővítmények fejtegetése mind jobban igazolni fogja, hogy ebben van az állítmány lényege, mely egyfelől a mondattól, másfelől a többi mondatrészektől is élesen megkülönbözteti; sem a logika szabálya, sem a lélektan másnemű észleletei nem találják el olyan helyesen az állítmány mivoltát. A kifejezést lehet változtatni, tagolatlan mondatban a beszélő szemléletének középpontja, teljes mondatban a szemlélt jelenet középpontja, hiányos mondatban, hol egyik-másik szélső tényezővel nem törődünk s a cselekvés mintegy legszélrül esik, a jelenet főpontja az állítmány, de mindez tulajdonképen egyre megy s azt jelenti, hogy nyelvtanilag az állítmány a mondat közép-, vagy főpontja. Bizonyára ez lebegett azoknak szeme előtt is, kik azt mondták, hogy az állítmány a mondat mikrokozmusa, állítmány nélkül nincs mondat, ahány állítmány van, annyi a mondat s főkép BEASSAI előtt, ki úgy fejezte ki magát, hogy az állítmány a mondat lelke. Ezt a meghatározást az iskola számára is könnyű értékesíteni, csak kissé szokottabb alakba kell öltöztetni. A nyelvészetben lélekről, vagy középpontról nem szoktunk beszélni; a középpontot könnyű volna ugyan használatba fogni, de lehet helyette azt mondani, hogy az állítmány a mondat lényege, a mondat töve, vagy olyan alsó osztályokban, hol még a szók tövéről nem tanulhattak, azt, hogy az állítmány teszi a mondatot mondattá, mert hisz ez teszi beszédünket, helyesebben annak egy szakaszát különálló egyénné. A fáról vett hasonlatot folytathatjuk is, de nem kétágú fáról beszélnék, mint KERN, hanem csak egy egy-tövüről, melyből több ág nyúlik szét. WEGENER (54. 1.) igen szépen fejti ki, hogy előbb volt meg a nyelvben a «logikai» állítmány, mint a logikai alany, de a tárgyalásban ő mégis az alanyból indul ki. Szerintem ez az eljárás nem felel meg a természetességnek, mert az állítmány nem fejlődött az alanyból, hanem megfordítva, az alany az állítmányból. WEGENER azt mondja, hogy az alany meg van a lelkünkben és ehhez járul az állítmány. T. i. meg van az alany azokban, a miket látunk, a mikre visszaemlékezünk, a mit tudunk, a mi hangulatunkban, a világnézetben, a közéletben foglaltatik; ezekből kiveszünk valamit és állítmányt mondunk róla, még pedig úgy, hogy a rövid beszédben ki sem teszszük az illető dolog nevét, hanem csak az állítmányt mondjuk ki.