Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Értekezések - Kalmár Elek: Állítmány és alany - 129

136 KALMÁR ELEK. törtjeik is vannak a beszéd egyedeinek, ezek a hiányos mondatok. A teljes egyed, az ideális egyszerű bővített mondat az volna, melyben minden mondatrész megvolna, még pedig a határozók teljes csoportjukkal, mind a három irányú hely-, mind a három irányú idő- s minden körülményhatározó előfordulna. De valamint fa nincsen úgy, hogy egyszerre minden alkatrésze, virága és gyümölcse megvolna, állatot nem látunk úgy, hogy külsejét s belsejét is szemlélhessük, úgy mondat sem lehet olyan, melyben az eseménynek minden körülménye érdekelne bennünket. Tehát mondataink mindig többé-kevésbbé hiányosak. A kihagyott körülményeket vagy odaérthetjük s ekkor nyelvtanilag is hiányosnak hívjuk a mondatot, vagy annyira nem érdekelnek, hogy ki sem tudnók tenni a mondatban, ha valaki megkérdezne felőlük. E körülményeknek a hiányát a nyelvtan nem veszi figyelembe s ezek felől teljesnek, hiánytalannak lehet venni a mondatot. Tehát az alanytalan és tagolatlan mondatokat, mikor a bennök levő hiányt nem is tudnók pótolni, pl. az ilyenekben: nyilallik a szívemben, ezeket mondom, nem szükséges a hiányos, csonka mondatok közé sorolni. A «szakaszw, az «egység», az «egyén» szók csak alakilag magyaráznak, de csak az alak közös valamennyi mondat között, a mondat forma (vö. BALOGH P. Nyr. 17 : 296 k. 1.), melynek tartalmát a beszéd meghatározása tünteti élőnkbe. A mondatnak tartalma szerinti nemei az értesítés, kérdés, felszólítás, illetőleg a kijelentés, feltételezés stb. Lehet, hogy a szemlélet, melyet a mondat kifejez, nincs szemeink előtt, hanem a hátunk megett, vagy talán épen csak a lelkünkben van meg, de képzeletünk mindig az ellőttünk játszó jelenetek analógiáját követi, ezek szerint alakúi, s így a mondat tagolódása mindig egyforma. 2. A mondatrészek száma. A régibb nyelvtanok tulajdonképen csak két mondatrészt ismertek: az alanyt és az állítmányt; minden egyebet nem közvetlenül a mondat részéül, hanem az egyes beszédrészek kiegészítésének tekintettek, s ezek közt a jelző, értelmező, tárgy neve fordult elő alkalomadtán következetesebben. De az önállóan képzett határozószók, adverbiumok, idővel a határozó mondatrész külön