Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Ismertetések - Petz Gedeon: Gót nyelvészeti irodalom. (Stretiberg, W. Gotisches Elementarbuch. – Kluge, Fr. Geschichte der gotischen Sprache. – Uhlenbeck, C. C. Kurzgefasstes etymologisches Wörterbuch der gotischen Sprache) 114,

GÓT NYELVÉSZETI IRODALOM. 115 nyelv grammatikai szerkezetének ismeretébe, a második, a mely már föltételezi az alapismereteket, a gót nyelv történeti fejlődését vázolja, a harmadik, mintegy betetőzésül, részletesen megállapítja a gót szókincsnek a többi germán s az indogermán rokon nyelvek szókincséhez való viszonyát. STEEITBEBG gót nyelvkönyve szinte megköveteli a BRAUNÉ ismeretes nyelvtanával (Gotische Grammatik, 4. kiad. 1895) való összehasonlítást. Előszavában ő maga is szembeállítja munkáját a gót nyelv ama kipróbált vezérfonalával, azonban a két könyv eljárásának az a jellemzése, a, melyet itt találnak, nézetem szerint nem helyes és nem igazságos. « BRAUNÉ gót grammatikája, úgy mond STREITBERG, mindenütt a betűből indul ki, az ón kiindulópontom mindig a hang.» Ez úgy hangzik, mintha BRAUNÉ a régi nyelvészetnek azt az eljárását követné, a mely az irott betűnek nagyobb fontosságot tulajdonított, mint az eleven hangnak, a mely csak a papiroson levő nyelvi adatokkal foglalkozott s nem gondolt azzal, hogy ezek az adatok csak tökéletlen, halvány kópét adják az igazi nyelvnek s e nyelv életének. Hogy ez az állítás, igazabban mondva: ez a vád nem alapos, azt BRAUNEnak nemcsak egész nyelvészeti munkássága, hanem épen az ő szóban levő gót nyelvtana is mutatja. BRAUNÉ grammatikájában a betű annyiban «kiinduló pont», hogy az egyes fejezetek fölé igenis az egyes betűket írja, de azután nagyon pontosan kutatja s megállapítja phonetikus értéküket, a vocalisokat pedig phonetikai rendszerben is bemutatja. A betűből való kiindulásnak tehát itt semmi elvi jelentősége nincs, sőt a philologus helyesen nem is indulhat ki másból, mint a tényleg adott viszonyokból, csak nem kezdheti meg a gót hangtan tárgyalását egy képzelt vagy rekonstruált hangrendszerrel ? Egyébiránt, hogy ily esetben a betűből való kiindulás a legczélszerübb eljárás, azt legjobban bizonyítja — maga STREITBERG. Miután nyelvtana bevezetésében a gót írást tárgyalta (16. 1.). a hangtanra tér át, ennek első fejezete pedig: «Die Aussprache des Grotischen» (19.?1.)> itt azután tíz lapon ugyancsak a betűkből indul ki. A hangtan második fejezete («Orthographische und lautliche Eigenthümlichkeiten in den got. Handschriften») nagyrészt megint csak a betűkkel bibelődik, csak ezután következnek azok a fejezetek, a melyek a gót és ősgermán hangok viszonyát tárgyalják, itt azután már nem a betű, hanem a hang a kiinduló pont. Azt hiszem tehát, hogy a most említett szempontból nincsen lényeges, elvi külömbség a BRAUNÉ gót nyelvtana és STREITBERG nyelvkönyve között. Azért azonban igenis találok külömbséget a két munka között, sőt egyben-másban haladást is az új könyvben. STREITBERG először is sokkal nagyobb mértékben bevonja tárgyalása körébe az összehasonlító ás történeti nyelvtan tételeit, mint BRAUNÉ. EZ itt persze nem annyira 8*