Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Ismertetések - Petz Gedeon: Német nyelvtanok. (Kauffmann, Fr. Deutsche Grammatik. – Brenner, O. Grundzüge der geschichtlichen Grammatik der deutschen Sprache) 109

NÉMET NYELVTANOK. 113 Az úfn. hangzók fejlődését részletesen s a nyelvjárásokra való folytonos figyelemmel tárgyalja. E fejezetből csak egy pontot emelek ki: az u és ü hangoknak nasalis előtt o-vá, illetőleg ö'-vé válását (kfn. sun: úfn. Sohn; kfn. künec: úfn. König). Ez a kérdés régóta foglalkoztatja a nyelvtudományi kutatást, újabban részletesen tárgyalta BAHDER (Grundlagen des neuhochdeutschen Lautsystems 1890., 186. s köv. 1.). BAHDER azt a véleményt fejtette ki, hogy az újabb d-s alakok el voltak terjedve az egész középnémet területen, innét az irodalmi nyelvbe kerültek, de újabban ama nyelvterület keleti részén ez alakokban ismét u állott be. BRENNER a jelenségnek más magyarázatát adja. Arra utal, hogy az észak-magyarországi és erdélyi német nyelvjárásokban nasalisok előtt o ós ö hangokat találni, már pedig ez a rajnavidéki, a Koblenz és Köln közötti területről [tehát közópfrank területről] való gyarmatosok németsége, s rajnai frank területen egész Hollandig ma is az o, ö járja. E körülményekből arra a következtetésekre jut, hogy a közópnémet terület keleti részében (északi Csehországban, a felső-szász vidéken ós Sziléziában) ugyancsak a rajnavidéki elemek nagyobb súlyának tulajdonítandó a Sohn, Sonne, König stb. alakok terjedése, ezen az úton kerültek ezek az irodalmi nyelvbe is. A népnyelvben később megint elenyésztek a rajnai sajátságok s ezért ott megint u, ü-8 alakokat találunk. A consonantismus terén BRENNER (ópúgy mint KAUFFMANN is) a b és g-nek nagyobb mértékben tulajdonít spiráns-értéket, mint azt régebben elismerték, s a délnémet területet illetőleg (főleg intervocalikus és szóvégi helyzetben) e felfogást helyeselnünk is kell. Lehet, hogy némely vidéken intervocalikus d is spiráns-természetű volt, BRENNER ebből véli magyarázhatónak e hangnak gyakori kiesésót, valamint r-ré válását is. A középfelnómet ,szóvégi törvényt' BRENNER még époly határozottsággal formulázza, mint a régibb nyelvtanok : «Die lenis wird im auslaut fortis» (28. 1.), KAUFFMANN óvatosabban szól: dnlautende lenis wird vielfach im auslaut zur fortis» (62. 1.). Tény, hogy a kéziratokban épen nem általános szabály az, hogy ily esetben a szó végén tenuist irnak, sőt középnémet területen ép a média szokásosabb : ebből tehát az látszik, hogy ama ,törvény'-t nem lehet oly apodiktikus módon fogalmazni. A magyar nyelvből is látni való, hogy az efféle szóvégi hangváltozás épen nem phonetikai szükségszerűség, s valószínűleg nem maga a szóvégi helyzet, hanem bizonyos hangsúly-viszonyok (v. ö. SIEVERS, Phonetikz

206. és 275. 1.) idézték elő a kfn.-ben ama lenis>fortis-változást. A hol tehát eme hangsúlyviszonyok nem (vagy még nem) forogtak fönn, a velók kapcsolatos mássalhangzóváltozás sem állott be. BRENNER könyvének alaktani része («Beugungslehre») több tekin-8 NYELVTÜD. KOZLEHKNYEK. XXVIII.