Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Ismertetések - Petz Gedeon: Német nyelvtanok. (Kauffmann, Fr. Deutsche Grammatik. – Brenner, O. Grundzüge der geschichtlichen Grammatik der deutschen Sprache) 109

112 PETZ GEDEON. dorfta praeteritumok régi aoristusok (v. ö. gör. dóvapLac: éduvrjdrjv). — A szóképzésnek és mondattannak tárgyalása, sajnos, egészen hiányzik: KAUFFMANN könyvében. KAUFFMANN nyelvtanának kétségkívül gyönge oldala az, hogy nem eléggé áttekinthető ; az anyagot nagyon elaprózza s a nyelv fejlődéséről nem ad összefüggő képet. A KAUFFMANNétól külömböző eljárást követett BRENNER OSZKÁR, würzburgi egyet, tanár föntemlített történeti nyelvtanában, a nélkül, -azonban, hogy evvel az ott nélkülözött áttekinthetőségre szert tett volna. 0 nem az indogermán, hanem a közéj)felnémet korszak nyelvi állapotából indul ki, ennek alapján tárgyalja az újfelnémet nyelv jelenségeit s csak alkalmilag, a hol jónak látja, vet egy-egy pillantást az ősnyelv korára. Didaktikai szempontból ennek az eljárásnak is lehetnek jó oldalai ; teljesség és rendszeresség dolgában azonban igenis szó fér hozzá: nem a biztos haladásnak, hanem az ide-oda ugrásnak benyomását teszi a tárgyalásnak ez a módja. Míg továbbá KAUFFMANN — kevés kivétellel — azoknak a tényeknek és magyarázatoknak előadására szorítkozik, a melyek a tudomány mai állása szerint annyira a mennyire biztosaknak -tekinthetők, BRENNERnél nemcsak kétes értékű, hanem valószínűtlen fejtegetéseket is találunk. KAUFFMANN tartózkodóbb, szárazabb, BRENNER beszédes, szereti a magyarázgatást: míg pl. KAUFFMANN egyszerűen konstatálja, hogy a képzők és ragok magánhangzói a X—XII. században e-vé lettek (42. 1.), BRENNER e hangfejlődést számos adattal világosítja meg s physiologiai magyarázatát igyekszik adni. E részletezőbb tárgyalás, a melyben sokszor a felfogás önállósága is nyilvánul, természetesen ópenséggel nem hibáztatható. Dicsérettel ki kell emelni azt is, hogy BRENNER is nagy gondot fordít a nyelvjárások tanúságainak tárgyalására. — igaz, hogy inkább csak a délnémet dialektusokra vet ügyet, de ezeket azután még nagyobb mértékben vonja be fejtegetései körébe, mint KAUFFMANN. BRENNER történeti nyelvtana is a hangtan és alaktan szakaszaira szorítkozik, mint a KAUFFMANNé. A két rész közül a hangtanit mindenképen sikerültebbnek tartom: itt, főleg a középfelnémet állapotokra vonatkozólag, érdekes uj nézetekkel is találkozunk. Azok a magyarázatok azonban, a melyek a nyelv régibb történetére támaszkodnak, nem mindig kielégítők. A kfn. magánhangzó-rendszert pl. csupán az óm., a gót és a görög rendszerrel veti egybe, — így természetesen több • fontos jelenség (pl. az idg. sonantikus liquidák és nasaiisok kérdése, az 9 hang fejlődése) szóba sem kerül. Nem helyes az sem, hogy az umlaut törvényét a sokkal régibb ablaut jelenségei előtt tárgyalja; az sem, hogy az úgynevezett brechung eseteit az ablaut fejezetében fejtegeti,,.