Nyelvtudományi Közlemények 28. kötet (1898)

Ismertetések - Petz Gedeon: Német nyelvtanok. (Kauffmann, Fr. Deutsche Grammatik. – Brenner, O. Grundzüge der geschichtlichen Grammatik der deutschen Sprache) 109

NÉMET NYELVTANOK. 111 most a kicsinylés kora következik, — az igazság valószínűleg itt is a középen van. Ez az igazság természetesen csak akkor fog teljesen kiderülni, ha a tudományos kutatás, mely egyrészt a Luther nyelvének sajátos alakját és alakulását, másrészt e nyelvnek a köznyelvre való hatását igyekszik kideríteni, minden részében be lesz fejezve. A német grammatika részletkérdései közül figyelmet érdemel az umlaut tárgyalása. (18. 26. §.). PAUL (Beitr. XII. 548., vö. Phű. Közi. XIV. 230.) és BA.B.D-EB(GrundlagendesneuhochdeutschenLautsystems 1890.104. s k. 1.) fejtegetései után biztosra vehető, hogy az umlautnak két korszakát kell megkülönböztetni: az első áramlat a 8. században, a másik a 10—11. században megy végbe, s e második alkalommal umlautváltozás éri egyrészt a megmaradt a, másrészt a régi é hangokat is, ha t. i. utánok i állott; az a ekkor e (á)-yé, az e ugyancsak e-vé lett. Míg az első (ófn.) umlaut eredménye zárt e volt, addig ez az ujabb e (a) nyilt volt, az utóbbi rímel a régi (nyilt) é hanggal, az előbbi nem. Ez az utóbbi körülmény azonban (s ezt nem említi KAUFFMANN) nem bizonyítja még a régi e és az új umlaut-e (a) phonetikai azonosságát; BAHDER (id. h.) kimutatta, hogy a német nyelvjárások tanúsága szerint tulajdonkép három rövid e hangot kell megkülönböztetnünk. Ezek szerint tehát pl. a mai német recht (ófn. réht) szó e hangja régi germ., sőt idg. e (v. ö. lat. rectus) ; a besser (ófn. be35Íro) e-je az I. umlaut eredménye (v. ö. gót batiza); a gesehleclit e-je a II. umlauté (ófn. még gislahti, kfn. geslehte). A mai fels[e-je régi: ófn. felis, az i hatása alatt ez is zártabbá lesz : kfn. vels. — Újabb felfogás az is, hogy az ófn. iu diphthongus egy rákövetkező i hatása alatt a 10. században M-vé lett: tehát az m-nak is van umlautja: liuti tőhangzója épúgy változik, mint a hüsir-é, holott pl. a Jiiutu első szótagjára vonatkozólag ez legalább is kétes. «Hogy hogyan ejtették a kfn. iu-t, ha a végszótag i-je nem gyakorolt rá umlautoló hatást, az — úgymond KAUFFMANN — még nem ismeretes.» Erre vonatkozólag felvilágosítást adhatna a magy. csűr, a melynek hosszú ű-]e ép ilyen kfn. iu-nuk felel meg (kfn. schiure, ófn. sciura, tehát nincs i a végső szótagban), persze biztosan tudnunk kellene, hogy mikor és mely nyelvjárásból került a szó a magyarba. KAUFFMANN könyvének alaktani része az új kiadásban alig tüntet fel nevezetesebb változást. Ilyenül legfeljebb azt lehet említeni, hogy a gyönge igék praBteritumának tárgyalásában (59. §.) ahhoz a felfogáshoz (v. ö. KLUGE, Vorgeschichte der altgerman. Dialekte* 438.1.) csatlakozik, a mely szerint ez az időalak egy idg. aoristus-alakból fejlődött, míg az erős igék praeterituma idg. perfectumnak, felel meg ; legjobban mutatja -ezt az úgyn. verba praeterito-praesentia időképzése: az ófn. kan, mag, scal, darf praesensek régi perfectumok, ellenben a konda, mohta, scolta,