Nyelvtudományi Közlemények 27. kötet (1897)

Értekezések - Misteli Ferencz: A magyar nyelv néhány szerkezetéről 194

204 MISTELI FERENCZ. 10. Azt a kategorikus állítást, hogy «a ragtalan névszó mindig nominativus, a mondatban mindig alany, a tárgyi és határozói viszonyokjelölésére mindig valamely rag szolgál» (NyK. 113. L), nemcsak kategorikusnak, hanem tévedésnek is nyilvánítom, oly tévedésnek, a melynek a legközönségesebb nyelvjelensógek ellentmondanak: vájjon e kifejezésben ajándék marhának nem kell fogát nézni az ajándék nominativus és alany-e ? avagy az-e az élet ebben láttam az élet változását ? az ő és a német er közötti különbségről az 1. pontban, az én és ich közöttiró'l könyvem 371/2. lapján szólottam ; egyértékű-e az én e kifejezésmódban az én atyám a német ich-hel ós lehet-e ezt a szerkezetet még csak utánozni is? Lehet-e abban a számos kifejezésmódban, a melyet SZINNYEI Nyelvtana elősorol (304. §), általában a rag elveszését föltennünk, pl. az -ül ragét ebben : étlen keltem föl az asztaltól $ A Tüz. Magy. Nyelvt. is följegyez a 698. lapon több ragtalan határozót, mint hanyatt homlok stb., a melyek már a legrégibb nyelvemlékektől kezdve előfordulnak. Hangveszteséget kellett-e a szóvégen szenvedniük olyan közönséges és mindenesetre régi kifejezéseknek is, mint mai napság ? (V. ö. Tüz. Magy. Nyelvt. 586. 1.). Minő zavarba juthat az ember azzal a nézettel, hogy minden névszói alaknak, az úgynevezett nominativus kivételével, a végén valami raggal kellett bírnia, mutatja a -nál és -vei ragra vonatkozólag a Tüz. Magy. Nyelvtannak 664. és 694. lapja. Ezek puszta névszótövek, a melyeknek végéről állítólag hiányzik egy rag, a mely pl. a *bel{e)n-hö\ összevonódott ben(n)-ben megvan és a bennem, benned stb.-ben világosan mutatkozik. Ámde a nálam, vélem semmi nyomát nem mutatja a casusragnak, tehát a névszókhoz járuló -nál és -vei ragban sem volt meg az, — így következtetek ó n s egyszersmind a ragtalan tőnek legrégibb használatát látom ezekben az esetekben. Vájjon nem puszta pedánsság-e az oka annak, hogy a codexekben a -kor, -kép stb. végén oly gyakran ragot találni, a mire csak a latin nyelvhasználatnak*) s a benne oly élesen kifejeződő casusoknak szolgai utánzása vezetett, s a mi a közönséges beszédben idegen volt? Vájjon a -szer ragban mutatkozó kivétel**) nem abból magyarázódik-e, hogy a latin semel, bis, ter,' quater ós az -ies végű számnévi alakok erre az utánzásra nem csábíthattak, mert nincs rajtuk világos casusvégzet ? Ezek csak lehetőségek, a melyeknek valami nagy értéket nem tulajdonítok, csak ahhoz ragasz*) Ezzel természetesen nem mondom azt, hogy minden régi magyar mondat latin eredetire volna visszavezetendő. **) Tulajdonkép ebben sincs kivétel, mert a -szer ragot is megtaláljuk teljesebben -szeren, -szert alakkal a régiségben (1. TMNy. 706). A ford.