Nyelvtudományi Közlemények 27. kötet (1897)
Értekezések - Misteli Ferencz: A magyar nyelv néhány szerkezetéről 194
198 MISTELI FERENCZ. én hasonlót csak az ó-ind grammatikusok nyelvéből ismerek, a kik mindenféle szóban forgó nyelvi alakot, pl. bharati ,visz', a mondat követelményei szerint ragozni képesek. Ez azonban az ő művészileg kikészített nyelvüknek folyománya és a nyelvjellemre nézve bizony alig értékesíthető. A magyar nyelvnek accusativusi í-je mintegy bizonyos fajta algebrai jelnek mutatkozik, megfelel egy hogy-n&k, szanszkrit iti, görög orrnak és önálló értéke van. Ilyen esetragokkal nem lehet szóegységeket létesíteni, evvel azonban nem mondjuk azt, hogy az illető beszélők nem tudnak olyan jól gondolkozni. Eszem ágában sincs tehát és könyvem Írásakor sem volt eszemben «a nép szellemi fejlettségére* pusztán a nyelvből vonni következtetést; e föltevés ellen, azt hittem, megvédenek a munkámnak 108. lapján olvasható világos szavak, melyeket szerencsére BALASSA is kiemel (NyK. 110. 1.). Ellenben különböző psychikus typusokra utalnak a különböző nyelvcsaládok (109. 1.), a mely typusokat ismét nem a mai kor beszélőire kell vonatkoztatnunk, hanem első sorban csupán a nyelvcsaládoknak ethnologiailag többnyire ismeretlen alapítóira. Az ilyen nyelvtypusok jellemző vonásaikban puszta öröklés útján évezredekkel daczolnak, a mint az egyiptomiak és khínaiak történetében megállapíthatjuk és ezt az állhatatosságot az ural-altáji csoportra nézve is föl kell tennünk. Ily értelemben kell fölfogni mindazt, a mit én az uralaltáji psychéről, névszerint a 379—381. lapokon, mondtam. Ezek azon pontok, a melyeket BALASSA a 106—107.1. jegyzetében tévedéseknek vagy hibáknak jelöl, és a mik alkalmat adtak nekem arra, hogy egy-két rokon dolgot mindjárt hozzájuk is fűzzek. Következzenek már most egyéb, tőle gáncsolt nézeteim, a melyeket világosság kedvéért ismét számozva tárgyalok. 5. A tagadás kifejezésmódjainak rövid áttekintésében (könyvem 20—26. lapjain) egy szakasz a főnevek és melléknevek tagadásának az igék tagadásától való különbözéséről is szól (23—24. 1); itt az indogermán ne és n alapformákkal szemben, a melyek pusztán hangsúlyos és hangsúlytalan voltukkal térnek el egymástól, kiemelem a névszói és az igei tagadásnak egyéb nyelvekben előforduló teljes különbözését és így folytatom : «a magyarban és a finnben a névszói tagadás kifejezője a -tlan, -tlen és ~ttoma, -ttömá képző (egy. nom. -ton, -tön), az igei tagadásé a nem, ne és e-, ül- szavak». Erre a két sorra BALASSA a 108. lapon tíz sorral felel: hogy a nevezett névszói tagadó képzők tulajdonkép és eredetileg fosztó értelműek és a nem tagadó szó a magyarban is mind igék, mind névszók mellett egyaránt használtatik: nem jó, nem szép, mint nem ír. Az utóbbi ellenvetés inkább az én pontatlan kifejezésem^ mint a dolog ellen irányul; a dolgot illetőleg mindent rendiben találok:
