Nyelvtudományi Közlemények 25. kötet (1895)

Értekezések - R. Prikkel Marián: Ősvallásunk egy-két ’nyelvi emléke’. - IV. Istennyila. V. # 187

194 B. PRIKKEL MARIÁN. szoros értelemben vett polytheisták; hanem alkalmasint közben tartottak a két szélsőség között. Nagyon valószínű, hogy nem voltak egy fő isteni lénynek ismerete nélkül, de hogy ennek eszméje olyannyira határozott és kidomborodott volt volna hitükben, mint a milyennek régi történetíróink s részben még a korunk, béliek is fel igyekeznek tüntetni, semmi esetre se fogadhatjuk el. Kétségtelen, hogy imádtak, tiszteltek megszemélyesített természeti jelenségeket, valamint különféle szellemeket, geniusokat is. Voltak bálványaik is. Az újabb vizsgálat emez eredményével merően szembeszáll az a kép, a melyet pogány őseink vallásáról krónikásainkból, főkép Anonymusból, a Bécsi és Budai krónikákból és Thuróczyból állíthatunk össze. Ezen kép értelmében a honfoglaló magyarok az egy igaz Istennek oly teljes tudatában voltak, mint akár a kereszténység ; egy Istent imádtak, ki nemzeti pártfogó Istenük volt és mindenütt mellettük állott a harczok közepette, buzdította, erősítette, győzelemről-győzelemre vezette őket; Álmos és Árpád választott emberei, a kiket azon czéllal rendelt vezérekül, hogy kedvelte magyarjait elvezessék az igéretföldjére, Attila örökébe. Szemmelláthatólag egészen más e kép, mint az élőbben közlött; mindamellett nem valami nagy sor eltalálnunk, melyikük felel meg jobban a valónak. Krónikáinkat tudvalevőleg papi emberek írták, a kikben a hazafias érzelem lángja semmivel se lobogott alacsonyabban, mint a vallásos buzgalomé. E derék emberek minden igyekezetükkel rajta voltak, hogy az ősök vitézi tetteit, hazafoglalását mentől szebbnek, mentől dicsőbbnek rajzolják az utókor elé. Es feladatuknak megoldása nem is került nagy fáradságba. Tudákosságuk nem engedte, hogy a parasztság csacska énekeire támaszkodjanak (bár úgy lopva ezekből is csentek egyet-mást), hanem a bibliához űztesarkallta őket, a melyből Jehova választott népének, az izraelitáknak ragyogó példája tündökölt feléjük; Jehova vezérli a zsidókat kiválasztott embereivel, Mózessel és Józsuéval a nekik megígérte, tejjel-mézzel folyó Kánaán földére. Védi, oltalmazza, segíti őket minden léptükön. Midőn Mózes, a kirendelt vezér, az örökségül igért országnak határán vétke miatt sírba száll, Józsuét állítja élükre, hogy a foglalás nagy művét akarata szerint végrehajtsa. Olvassa el bárki figyelmesen Anonymust és társait, alig hiszem, hogy észre nem veszi, mily nagy a hasonlóság a zsidó népnek Kánaánba való vezérlése s a magyaroknak honfoglaló hadjárata között. Jáfet ivadékainak, a magyaroknak Istene épen olyan viszonyban áll választott népével, mint Jehova az izraelitákkal. Mindkettő kijelöli népének a birtoklandó hazát: ez Kánaánt, amaz Pannóniát; s egyformán vezetik, védik, segítik ó'ket. A zsidó Jehova Mózest teszi vezérnek, a kinek hivatása azonban csak Kánaán ha-