Nyelvtudományi Közlemények 24. kötet (1894)

Értekezések - Balassa József: A magyar magánhangzók története - I. Hosszú magánhangzók 257

A MAGYAR MAGÁNHANGZÓK TÖRTÉNETE. 283 diphthongusból fejlődött, sőt egy-két szó meg is őrizte ezt a -y-t: mereven, odvas, tetves. A nomen verbale s a nomen possessoris képző v-je fe-ből, a diminutiv képzőé m-ből lett; ez a v diphthongust alkotott a tő végső magánhangzójával, s e diphthongusból azután épúgy lett egyszerű hangzó, mint a tőszótagban. Az o mellett a régi nyelvben igen gyakori az é, s a ragozott alakokban ma is gyakran e lép az o helyébe : idő: idén, ideje; erdő: erdeje; tüdő: tüdeje; tető: teteje stb. Tehát az eve, éve kapcsolat ezekben is épúgy kótfólekép fejlődött, mint a tőszótagban; s idé: ideje épúgy állottak egymással szemben, mint jé: feje és tehén: tehene. Feltűnő, hogy az ó végű szavak némelyikének is van a-s mellékalakja: ajtó: ajtaja; bíró: bírák; méltó: méltán. Ez már nem egyszerű mellékalakja az ó-nak, mert hisz a v-s diphthongusból nem fejlődött a, hanem valószínűleg kétféle képzés összezavaiását kell a két alakban látnunk (v. ö. Budenz, Ugor-al. 199. 1.); az egyik a -j, a másik a -v képzőből fejlődött. Az ajta-ja alak eredetére még világot vethet e szónak a palóczságban divatos ajtai alakja, mely ép oly nomen verbale, mint hivatal; e szerint ajtaja ebből lett: ajtai ja. 5. ú, ű. E két hangot a nyelv felső állásával képezzük erős ajakzárással, az ú-t a mély, az ű-t a magas hangok sorában; s e két hang épúgy megfelel egymásnak a két ellenkező hangrendben, mint az ó és ő. Az ú, ű használatára nézve mai nyelvjárásainkban csak annyiban van eltérés, hogy a Dunától nyugatra eső vidékek nem kedvelik ezt a hangot, s helyette a rövid u, ü-t ejtik; ellenben a Tiszától keletre mind több és több szóban ejtenek hosszú ú, ű-t a rövid hanggal szemben. Sok szóra nézve úgy állapodott meg a mai nyelvhasználat, hogy a ragtalan alakban hosszá a magánhangzó, s ez egyes ragok előtt megrövidül: nyúl, nyulat; tűz, tüzek. a) A tő első tagjában. Az ó, ő hangok történetét vizsgálva láttuk már, hogy az ovo, öcö hangcsoportból részint ó, ő, részint ú, ű lett s hogy e két hang igen gyakran váltakozik egymással. Viszont az irodalmi nyelv ú,