Nyelvtudományi Közlemények 24. kötet (1894)

Értekezések - Balassa József: A magyar magánhangzók története - I. Hosszú magánhangzók 257

A MAGYAK MAGÁNHANGZÓK TÖETÉNETE. 281 -belől, a mint azt az Ehrenfeld és a Nádor codex meg is őrizte ; ebből lett magashangú szók mellett -balól. Majd egy szótaggá vonódott e rag s úgy lett belőle -bői és ból. A -ról rag teljesebb alakja *rajól volt (v. ö. raj4), s ebből lett a magashangú szók mellett -ről. A -tői rag teljesebb alakja *-tövől volt, s ez az -övő hangkapcsolat épúgy változott e ragban, mint azt a tőben láttuk, vagyis előbb diphthongussá vált, a melyből a nyelvterület egy részén ó, ő, a másikon ú, ü lett. így magyarázhatjuk meg, hogy nyelvemlékeinkben egymás mellett találjuk a nyiltabb és zártabb hangzós alakot. Később e ragok az egyforma használat s a kölcsönös hatás következtében egyformává lettek s ma ugyanazon helyen vagy mind a három ú, M-vel, vagy mind o, ó'-vel van. E ragok magashangú alakja gyakran é-vel van a nyelvemlékekben: -bél, -rél és bár ritkán -tél; ezek *belél, •*tévéi alakból vonódtak össze, míg a -rél a másik két rag analógiájára keletkezett. A palóczság egy részében, valamint a két erdélyi nyelvjárásterületen használatos -női, -női (ritkán -núl, -nűl) ragban ugyanez az -ól, ől van meg. Szintén V-B szótagokból vonódott össze a reflexív igeképzők ó, ó'-je; benne a reflexív v képző van más igeképzőkkel kapcsolatban. Ilyenek áz < ódik, < ődik; < ózik, < őzik; < ódzik, < ó'dzik képzők : húzódik, vetődik, lopódzik, rejtőzik; továbbá az < ól, < ől (< úl, < ül) képző: fordól és fordul, kéről és kerül Ez utóbbi képzőt a magyarság nagyobb része ú, M-vel ejti, s ebben is az l hatását látjuk; de a régi nyelvben, valamint a palócz nyelvjárásokban ez is ó, ó'-nek hangzik. Az igeragok közül csak az irók, kérők és irnók, kérnők alakokban van ó, ő; az utóbbi — Simonyi szerint (NyKözl. XIII: 155) — irnojok, kernéjék (inkább: irnójok, kérnéjék) alakokból lett, s a nyelvemlékekben találunk is ilyen alakokat íudnojok, mivelnejek. Epúgy fejlődött irók, kérők ebből irójok, kér éjek. Még egy névragban van ó, o, t. i. a stól, -stóí ragban. Ezt Budenz külön szóból magyarázza (NyKözl. XVIII: 158); a ragot ugyanis két részre kell osztanunk: -s és -tóí, s az utóbbi rész a vogul tajl szóval azonos, mely megvan a magyar tele (*téle) szóban is. A rag tehát eredetileg -stél volt (a mint nyelvemlékeink még írják is), ebből lett az l labializáló hatása alatt -stóí, mélyhangú szavak mellett pedig -stól. Mai nyelvérzékünk egy sorba helyezi ezt a ragot a -tói,