Nyelvtudományi Közlemények 24. kötet (1894)

Értekezések - Balassa József: A magyar magánhangzók története - I. Hosszú magánhangzók 257

A MAGYAK MAGÁNHANGZÓK TÖRTENETE. 279 töve. Néha a v előtt is ü hangzik e szavakban (tűre, Uvé,lüvÖk stb.), •ez azonban újabb fejlődés a v hatása alatt. A szó belsejében álló ó, o teljesebb alakja nem maradt meg> ezeknél csak az ú, ü-s mellékalakból következtethetünk a zártabb •eredetre: gyót, gyójt gyól és gyújt, gyúl, eredetibb alak *gyovol, *gyovojt | gyónik, v. ö. gunuan M. c, eredetibb alakja gyovon, így írja az Ehr.-c. gyouonuan || csődül, csőcselék, töve *csöv- \ dől, dŐt és dűl, düt, ebből *dövöl \ ősz (herbsl), v. ö. eszel LevT., űszuel "Sylv. ! tő és tű. G. A hosszú ó, ő sok szóban pótlónyujtás által fejlődött ol, él (öl) szótagból: hódul, bódít, bódorog, régibb alakja: holdul, bol•dít | csók, Budenz szerint e h. *csolk \ hón, a régi nyelvben így is holn, hóin \ kódorog, kódus, kósza, közös alapigéjük kol-, v. ö. koldus | ón, ebből *olm (v. ö. ólom) \ ócsárol, v. ö. olcsó, a régi nyelvben olcsói, olcsárol \ óta, e h. olta j az óv-ni ige v-je, mint Budenz is mondja, / helyett való, s e mellett nemcsak az oltalom főnév szól, hanem a régi nyelv ójni alakja is (oyni Born., megójták Pos., ojd magad Felv.), s az ógyad imperativus, mely még a XVI. században is majdnem egyedül használatos, szintén *o{jad alakra mutat. Tehát az ige eredetileg ol-ni volt, sai; csak később került a két magánhangzó közé : óvom e h. ólom; a régi nyelv ilyen esetben jobban kedveli az sz képzős alakot: oszszom MA. PP., oszod Mel., •ószá BFaz. |[ tőgy, e h. tölgy. Ez a változás, hogy az o, ö után a szótagzáró l elvész, körülbelül a nyelvemlékek idejében kezdődhetett, s azóta mind jobban terjed az élő nyelvben, úgy hogy ma már alig van nyelvjárásunk, mely o, ö után ejti az l-t, úgy hogy a mai kiejtésben az ol, öl szótagból mindig ó, ő lett (vót, fát, szót; vőgy, tőt stb.J s csak az irás •őrzi az /-t. Néhol az így keletkezett ó helyett ú-t ejtenek: kúdus, kúdorog ; búdul BMK, biddulás Tele.; azúta, miúta ; ennek az l labializáló hatása az oka, mely igen gyakran zártabbá változtatja az előtte álló magánhangzót; sőt a dunántúli és nyugati nyelvjárásterületen l •előtt mindig u, ü hangzik az o, ö és ó, ő helyett.