Nyelvtudományi Közlemények 24. kötet (1894)
Értekezések - Balassa József: A magyar magánhangzók története - I. Hosszú magánhangzók 257
276 BALASSA JÓZSEF. 4. ó, ő, Mindkettőt a nyelv középső állásával és ajakzárással képezzük, az ó-t a mély, az ó'-t pedig a magas hangok sorában. E két magánhangzó helyett nyelvjárásainknak egy része (a nyugati, a palócz és a felsőtiszai nyelvjárások) diphthongust ejt, leggyakrabban a ó, e ó'-t A dunántúli és nyugati nyelvjárásterületen gyakran ú, ű hangzik az ó, ő helyén. E két hang használata teljesen megfelel egymásnak a mai nyelvben s fejlődésük története is egyforma. Csak annyiban van köztük különbség, hogy az ó'-nek megvan az ajakműködés nélkül képzett párja is, az é, s evvel gyakran váltakozik is a régi nyelvben, mig az ó-nak ilyen párja nincs. Ha csak a mai nyelvhasználatot veszszük is tekintetbe, épúgy kétféle ó, ó'-ről kell szólanunk, a mint kétféle é-t tárgyaltunk. Az egyik állandóan ó, Ő (vagy az ennek megfelelő diphthongus), pl. szó jó, főz; a másik gyakran ú, w-nek hangzik: ló és lú, kő és kü, szőni és szüni.*) E hangok eredetét tekintve azt látjuk, hogy azok a szavak, melyekben ma az ó, ő állandó, teljesebb alakjukban nyiltabb magánhangzóval vannak (szó: szava, jó : javak) ; ellenben a melyekben ú, w-vel váltakozik az ó, ő, a teljesebb alakban zártabb magánhangzóval ejtetnek (ló, lú: lova ; kő, kü: köve). Ez a teljesebb alak, mely ma már csak ragok és képzők előtt van meg, volt e szavaknak eredetibb alakja s ebből fejlődött lassanként a mai egytagú alak. A tő végső magánhangzójának lekopásával an szó végére került (szav, jav; lov, köv), azután magánhangzóvá válva, diphthongust alkotott a tőszótag magánhangzójával (szau, jau; lou, köü). Ezeket a diphthongusokat nyelvjárásaink különbözőkép fejlesztették egyszerű hanggá. Egy részükben az au, gtó-ből is előbb ou, öü, majd óu , o" s végül ó, ő lett. így vált egyforma magánhangzóvá a két különböző diphthongus nyelvjárásainknak egy részében, valamint az irodalmi nyelvben is. Ellenben más nyelvjárások, mint pl. a göcseji és a felsőtiszai, megőrizték e két hang különbségét. Az au, eü diphthongusból ezekben ao, eö, azután a ó, e ő lett, s az ebből keletkezett *) Dévai Mátyás az Orthographia Cracoviensis-ben (1549) külön jelet használ ez utóbbi hangok jelölésére (ű, u). V. ö. Nyőr, XIII: 1.
