Nyelvtudományi Közlemények 24. kötet (1894)

Ismertetések - Simonyi Zsigmond: A nyelvhelyességről (Setala. Oikeakielisyydesta) 233

A NYELVHELYESSÉGRŐL. 235 pedig a szót.» Minthogy pedig a holt nyelvek szókincse nem felel meg minden szükségletnek, új szókat is kell alkotni, de ezeknek helyességét nem a nyelvtani szabály dönti el, hanem a művelt nemzet a maga összeségében. — Godenhjelm szerint nem kell minden idegen eredetű kifejezésmódot elítélni, hanem azt kell előbb nézni, vájjon a népnyelvben is járatos-e; de ha nincs is elterjedve a közbeszédben, az a kérdés, hasznára lehet-e a nyelvnek, előmozdíthatja-e a kifejezésnek természetességét és szabatosságát. S. szerint mind a három irányban van valami igaz, de egyik sem foglalja magában a teljes igazságot. A nyelvtani álláspont a használatot azoktól a «törvényektől" teszi függővé, melyeket a nyelvész «állapít meg». De a nyelvészetnek fölfogása a nyelvtörvényekről s az egyes nyelvi alakokról igen változandó, tehát könnyen megeshetik hogy ma olyan javítást teszünk a nyelven, a mi holnap tévedésnek fog bizonyulni. A nyelvtani álláspont különösen gyakran tévedett a «hamis analógia* eredményeivel szemben, melyeket azelőtt ritka, kivételes jelenségeknek tekintettek, holott most tudjuk, hogy véghetetlen nagy számmal vannak minden nyelvben. Tévedtek abban is, hogy a teljesebb és eredetibb alakokat elvszerűen jobbaknak tartottak a lenézett «kopott» és «i*omlott» alakoknál, pedig ezek épen olyanjói, sőt jobban fejezik ki a gondolatot, pl. az elvontabb fogalmakat s viszonyokat stb. Aztán meg, ha következetesek akarnánk lenni, azt kellene mondanunk, hogy a mai finn alaknál helyesebb az eredeti közfinn alak, emennél meg a finn-ugor alak; csakhogy ezt a nyelvet ma senki sem értené. — Téves fölfogásra vezetett továbbá a nyelvtani álláspont az irodalmi s a népnyelv egymás közti viszonyával szemben. Minthogy az irodalmi nyelv az egyetlen helyes nyelv, melyben a nyelvhelyesség alapelvei megvalósultak: az irodalmiaktól eltérő kifejezésmódokat hibásaknak tekintették, úgy hogy — különösen a nagy közönségben — az a nézet kapott lábra, hogy a nyelvjárások az irodalmi nyelvnek elváltozott, elromlott alakjai. A természetrajzi vagy népnyelvi álláspont helyesen tartja, hogy a nyelvtörvények épen a nyelvhasználatban nyilatkoznak meg, hogy tehát ennek a rendszabályozása nem a nyelvész dolga. Ez az irány azonban annyira ment, hogy a népnyelvet, a nyelvjárást mint természetesebben, szervesebben fejlődött nyelvet az irodalmi nyelvnek föléje helyezte. Már pedig az a fölfogás, mely a nyelvet teljes, önálló szervezetnek tartotta, tévedésnek bizonyult. Ez csak képes kifejezés, valamint az is, hogy a nyelv «nő, fejlődik» stb. Nem a nyelv maga fejlődik, változik, hanem az emberek fejlesztik, változtatják, igaz, hogy jobbára öntudatlanul, észrevétlenül, de sokszor bizony tudatosan is, mint a nyelvújítások tényei szembetünőleg bizonyítják. S nincs is olyan lényeges különbség az irodalmi s a népnyelv között. A nép emberének is sokféle befolyás alatt egyénivé fejlődik a nyelve: egyiknek gazdagabb a szókincse, mint a másiknak, egyik jártában-keltében a szomszéd nyelvjárásokból, a másik még idegen nyelvekből is elsajátított egyet-mást. A köznyelv pedig valamely hatalmasabb vagy középső terület dialektusából fejlődik, s azután a többi nyelvjárásból is átvesz kifejezéseket s alakokat, s ezeket a más-más vidéki írók nagyrészt szintén öntudatlan alkalmazzák. E szerint az irodalmi nyelv maga is nyelvjárás, s ha a népnyelvjárások jobban használ-