Nyelvtudományi Közlemények 14. kötet (1878)
Tanulmányok - Dr. Bánóczi József: Egy régi magyar szó a philosophiában. 166
208 BÁNÓCZIJÓZSEF. Mondjuk az emberről, hogy esztelen, értelmetlen, oktalan, lelketlen, szívtelen — de nem mondjuk, hogy elmétlen. Az emberről általában ezt nem is állíthatni. A mai irodalmi nyelv e szót végkép el is ejtette. Ha tekintetbe vesszük, hogy csak irodalmi nagyjaink használják az elmét öntudatosan vagy, mint Madách, kerülik is öntudatosan, akkor nem csodálhatni, hogy az írók általában az elmével nem tudtak boldogulni. A magam részéről azért igen helyes érzéket látok abban, hogy az elmétlen szót végkép elejtették. Emberre csakugyan nem illik. A hülyére, mint kimutattuk, alkalmazható volna ugyan, de tulajdonképen már elejétől fogva s absolute elmétlen csak az állat lehet. Azonban ezzel nem mondunk az állat szellemi életéről tartalmi Ítéletet. Nem mondjuk azzal, hogy oktalan vagy ostoba — hanem csak azt, hogy az ő szelleme vagy lelki élete nem elmében, hanem más valamiben nyilatkozik. Az állat lehet akármily okos, de mert állat, ennél fogva már eo ipso elmétlen: azaz nincs elméje. Az állatnak párája van. A pára előfordul már legrégibb irodalmi maradványainkban, idézi ily értelemben Kresznerics, használja így a nép s elvétve a mai irodalom is. Mért ne vennők tehát föl philosophiai nyelvünkbe? Az, hogy más nemzetek ily értelmű szóval nem bírnak, vagy azt nem használják, alig mondható számbavehető ellenvetésnek. Másutt elme sincs a szó magyar értelmében. Mi pedig bevihetnők a psychologiába nemcsak az elmét, hanem párját is : a pára szót. Összevonva már most értekezésünk velejét, azt mondhatjuk: a szellemi élet a lélekben gyökerezik, a lelki életben nyilatkozik. Szelleme csak Istennek van — az ember szellem lesz — lelke azonban van az embernek és állatnak egyaránt. De az ember lelke: elme; az állat lelke : pára. Dr< BÁNÓCZI JÓZSEF.
