Nyelvtudományi Közlemények 12. kötet (1875)

Tanulmányok - Dr. Ring Mihály: A régibb görög regényről. 16

RÉGIBB GÖRÖG REGÉNY. 29 az tiszta és teljesen ment az érzéki mozzanatok homályosításától. Xenophonnál Anthia kérői kivánatait ellenzi még akkor is, midőn Habr. holtnak, elveszettnek kell gondolnia (287 1.). — Polyidus megesküszik, hogy Anthiát érintetlenül hagyja, megelégedve azzal, hogy Anthiát láthatja, vele beszélhet (302 1.). — Ez eszményi magas röptét Heliodor is szigorúan megtartja. A szerelem eszményéinek előadása, mint látjuk, a platóni nyomozás eredményein alapszik, hordozói az úgy magosított szerelemnek többnyire csak a főszemélyek ; a legtöbb mellékszemély másképen szeret; ezek rajzában a milesiák és hasonlók befolyása félreismerhetlen. Itt vastag realisticus vonásokat is látunk amaz ideálok mellett; koromfekete vonalokat ama ragyogó surgártörések közt; az érzéki vágyat leplezetlenül annak adva elő, ami, de — s ez a lényeges, — mindig szigorúan s öntudatosan az eszményi hű és tiszta érzelemmel ellentétbe helyezve. Mert a görög regény, ismételjük, gyakorlati czélú, didaktikailag értékesítvén a szerelem mivoltáról tett nyomozásokat. Ha a platóni fürkészet megdönthetlen eredményül azt hozta volt ki, hogy az érzékiség fölé emelkedő szerelem az igazi, úgy e tétel a didaktikai regényírók praxisában természetszerűen azon alakítást nyeri, hogy amaz eszményi szerelem egyedül bir az ethikai méltóság jellegével, hogy a szerelem ellenirányú tévedései nélkülözik az ethikai jogosultságot. Ez magyarázata a görög regény egy másik fővonásának, hogy érzékiségben eltévedt szerelmet csak olyan személyeknél találunk, kik erkölcsileg általánosan sülyedtek. Megvetett gerjedelmöket nyomban a határozott bűntény követi, s így soha irgalmat nem találnak a költő ethikai Ítélőszéke előtt, s gonosz tetteikért későbbi sorsuk lakoltatja őket. Hogy e regényírók biztos öntudattal egyedül az erkölcsi szerelmet dicsőitik, az több helyből világlik ki. Heliodor például II, 25. az érzéki vágyat, mely összeütközik a kötelességgel, egyenesen vészes szenvedélynek, valódi végzetnek mondja s a végzet csalfa álarcz 'jának neyezi a csábító nőt. — IV, 10-ben még világosabban emeli ki az ethikai tanczélt: »Ha boldognak mondom azt,' akit a szerelem teljesen megkímélt, úgy bölcsnek kell neveznem azt, ki a hajlamot, midőn az rajta erőt vett, meg tudja egyeztetni az erkölcsiséggel.« Ezzel befejezem a görög regény alapeszméjének és czéljának tárgyalását; bővebben szóltam róla, mert e regény czéljának meg-