Nyelvtudományi Közlemények 9. kötet (1872)

ELŐSZÓ. A' magyar nyelvtudomány kedvelőjinek örömmel adom által e' jelen munkát, a' melly a' déli vogul nyelvet egy evangéliumi fordítás szerint tárgyalja. A' vogul (és osztják) nyelvnek lehető teljes tudását bizonyosan inkább, mint más rokonét fogja megkívánni az, a ki a' magyar nyelvet úgy óhajtja megismerni, a' mint vérrokonaival együtt az idők homályában megalakult, a' mellybe minden történelmileg lett dolognak gyökerei belemélyednek. Minden nyelv, tehát a' magyar is, kész és önálló egység ugyan magában: de mivolta, sőt tulajdonságai egy nyelvnek sem világosak, ha rokonainak tanúsága által nem lesznek azokká. Az egyes embert is, bármilly eredetinek tartsuk, azok a' történetek és viszontagságok ismertetik meg legjobban, a'mellyek közt fejlődött; ezek nélkül talán érthetetlen maradna előttünk, legalább igen bajos volna helyesen Ítélnünk róla. Az emberi nyelvnek általános eredetérül sok bölcselő igen sok bölcset írt már: de se a' nyelvfajok eredetét, se azok körébe tartozó egyes nyelvekét nem lehet ám kibölcselni, annál kevésbbé lehet amúgy gondolombul a' nyelvek sajátságait kimagyarázni. A' minek létét is csak tapasztalásbul tudhatni meg, hogyan lehetne annak mivoltát, sajátságait tapasztaláson kivül, tisztán elmélkedésbül, megtudni? A' rokon nyelvek ismerete szolgáltatja egyedül a' kellő nyelvbeli tapasztalást; 's minél rokonabb,