Nyelvtudományi Közlemények 8. kötet (1870)

Lindner Ernő: Nyelvjárások vallomásai. 1

8 LINDNER EKNŐ. í'og az beállani. Itt tűnik fel tehát az első lényeges különbség történet és növés között. Egy császár megváltoztathatja a társadalom törvényeit, a vallás formáit, a művészet szabályait; egy nemzedéknek — sőt egy individuumnak is —• hatalmában áll, valamely művészetet a tökély legmagasabb fokára fölemelni, melyről a következő nemzedék azt ismét alásülyedni engedi, míg egy új genius fris ihlettel újra ragadja meg s lendíti föl. Mind ezen esetekben egyéneknek öntudatos tevékenységével van dolgunk és ennélfogva históriai téren és alapon mozgunk. Ha egy Michel Angelo vagy Raphael terményeit a régi Róma szobraival és frescóival hasonlítjuk öszve, művészet történetéről beszélhetünk. Evezredekál'al egymástól elválasztott két korszakot köthetünk öszve azoknak müvei által, a kik a művészet traditióját évszázadról évszázadra továbbadták, de sohasem fogunk itt találkozni ama szakadatlan és öntudatlan növéssel, mely egy Plautus nyelvét egy Dante nyelvével köti öszve. Azon processus, a mely által a nyelv niogülepszik s újra feloldódik, a szükségesség és szabad akarat két ellentétes elemét egyesíti magában. Ámbár az egyén új szavak és új nyelvtani formák előteremtésénél első sorban és kiválóképen látszik munkásnak, az egyesember az mégis csak úgy és csak annyiban, miután és amennyiben egyénisége a családnak, a törzsnek vagy a nemzetnek, melyhez tartozik, közös tevékenységében elenyészett. Egymagára semmit sem teremthet, és habár az első lökés valamely új nyelvbeli képzésre bizonyos egyéntől kiindulhat, ez még is legtöbb esetben, ha nem mindig, előre föltett szándék nélkül, sőt majdnem öntudatlanul történik. Az egyesember, mint olyan, tehetetlen és a látszólag általa elért sikerek csak hatalmában nem lévő törvényektől s mindazoknak közreműködésétől függenek, a kik véle együtt egy osztályt, egy testet, egy organicus egészet képeznek. De ámbár könnyen megmutatható, hogy a nyelv az emberek ízlése, fantáziája vagy lángesze által nem engedi magát megváltoztatni vagy átalakítani, mégis igen nehezen magyarázható meg, hogy mi okozza a nyelv növését. Már Horácz ideje óta szokás a nyelv növését a, fák növésével hasonlítani öszve. De minden hasonlat sántít. Vájjon mit tudunk hát a növények növésének valódi okairól ? és mit nyerhetünk azáltal, hogy nem egészen érthető dolgokat olyanokkal hasonlítunk öszve, a melyeket még kevésbé értünk V Sokan p. o. az ige végzeteiről úgy beszélnek, mintha ezek a gyökből, úgy