Nyelvtudományi Közlemények 6. kötet (1867)

Hunfalvy Pál: Némely újabb nyelvtudományi jelenség. 1

12 HUNFALVY PÁL. a Desericius által közlött másolattal lehet felelni, melyet, szerencsénkre, egy másik másolat némileg hitelesít. Az enlakai, máig meglévő felirat, úgy látszik nekem, koránt sem bír az előbbinek értékével, mert a XVII. században készülvén, eredetét az akkor uralkodott tudákos negédnek is köszönheti. De tegyük egyenlő értékűvé az előbbivel: akkor is e kérdésre: milyen volt az az írás ? csak két rövidke felirattal felelhetünk. Azomban bármi kevés is az, sőt annál inkább, mert csak ennyi van meg, a legszigoruabb vizsgálat alá kell vetni. Szabó Károly „ezen ős régi írásmód ügyét történettudományi szempontból" tárgyalja, a palaeographiai megvitatást szakavatottabbakra hagyván. — Nekem ellenkezőleg, úgy látszik, hogy első helyre kell a palaeographiai megvitatást tenni, mert az által nyerhetem meg csak a helyes történettudományi szempontot. Igaz, hogy Kézaitól fogva Benczédi Székely Istvánig sokan emlegetik a sajátságos írást: de vájjon az-e az, a melyet a Desericius által közlött hasonmásban látunk? Nem képzelhető e az eset, hogy más volt a sokat emlegetett írás ? A Csik-szent-miklósi feliratban, a Telegdi-féle alphabetumban olyan különös betü-alakok fordulnak elő, a melyek a jobbról balra való írás rendszerével ellenköznek, mert jobb felé nyílnak. Azután, nem látszik meg rajtuk az ósdiság, mely rendesen egy-egy betűvel több rokon hangot fejez ki. Szóval, a palaeographiai megvitatást nélkülözzük még; ennek híját pedig semmi sem pótolja, de nem is pótolhatja ki. A palaeographiai megvitatás után, ha még fenáll, lehet a harmadik kérdésre is feleletet keresni : hol vette magát ez írás ? Szabó abbeli megvitatás nélkül hun-székely írásnak nevezi, mert „a székelységnek őseitől örökölt s firól fira szállt hagyománya, melyet hazai történetírásunk atyjától, a XI. századbeli Béla király névtelen jegyzőjétől kezdve, krónikáink és íróink századokon keresztül mint kétségbe nem vont történelmi bizonyosságot hirdetnek", azt állítja, hogy a székely nép Attila hunjainak maradványa, és így a legrégibb törzs, mely Ázsiából Európába át özönlött fajunkból hazánk területén ősi sajátságának némi maradványaival máig is megkülönböztetöleg él." Ez a székelység „századok hosszú során ápolta s fenntartotta kebelében, fajunk ősi hónából magával hozott saját írásmódját, hajdani ázsiai miveltségünk legvilágosabb bizonyságát. Ezt régibb és ujabbkori íróink scytha, hun, hun-scytha, scytha-magyar és régi magyar írásnak nevezik: én azonban, úgymond Szabó K.