Nyelvtudományi Közlemények 5. kötet (1866)

Tanulmányok - Budenz József: Szintén valami az a ki-, a mi-ről. 19

VALAMI AZ A KI, A MI-RÖL. 33 járó igét soha sem kívánja tárgyi ragozással, p.o. a kit látsz vagy kit látsz stb. „Ez a fóoka annak, mondják aMnySz. írói (III. 673.), hogy mi azokkal tartunk, kik az aki összetételben nem szoros értelemben vett névmutatót vagy névelőt, hanem csak az általában mutató a hangot látják és összeírandónak vélik." Hogy miért jár a puszta relativum tárgyesetével nem-tárgyi igeragozás, azt már fentebb érintettem; t. i. azért mert a relativum az indefinitumból áll elé. A relativum előtti a pedig annak csak szomszédja, de nem hozzátartozója, tehát az a kit, a mit nem olyan névelős tárgyeset, milyen p.o. a házat, mely tárgyi igeragozást kívánna. Ez : kit látsz ebből ered : [valajkit látsz és = látásod alá eső egyén ; ez pedig : a-(kit látsz) = a látásod alá eső egyén. A relativum tárgyesetével járó nemtárgyi igeragozás tehát csak magának a relativumnak az eredeti értéke miatttvan, s nem függ az eleibe tett

a ottlététől vagy ottnemlététől. Hogy a relatív névmással bevezetett relatív mondat csakugyan névszónak helyettese, már fentebb ki van mutatva. Meg kell még vizsgálnunk, hogy az előtte álló a (vagy régiesen az) a névelőnek különben való szereplésével egyezik-e? Hogy a ki, mi előtti a nem valami otiosus, csupa töltelékhang, hanem hogy van neki értéke, azt a MnySz. írói ezen szavakban akarják kijelenteni, hogy vele „határozottan rámutatunk a visszahozott személyre." Joannovics úr is (NyK. IV. 469.) főleg a visszamutatás nyomatossá tételét tulajdonítja az a szócskának. Mind e definitiók az a szócskának valami tisztán kiérezhetö határozó erőt tulajdonítanak, s bizonyosan tisztán kifejezték volna azt is, mit határoz tulajdonképen az a szócska, ha a relatív mondat egységét és nyelvtani értékét szorosabban tekintetbe ve'szik. Részemről azt vélem , hogy tökéletesen megvan neki a névelőnek különben való értéke , úgy, hogy p.o. ki lop = lopó, ez pedig : a ki lop = a lopó. Hogy azonban hatáskörét helyesen méltányoljuk, a történeti kifejlődésére kell egy tekintetet vetnünk. A régibb és legrégibb irodalmi emlékeinkből tudjuk, hogy a magyar nyelvben a Halotti Beszéd korában még csak kezdő félben van az az mutató névmásnak, mint névelőnek, használata. De ki van az fejlődve már a XV. század emlékeiben. Ugyanakkor még nincs meg a relativum előtti az. De erős lábra kapván az egyszerű főnevek előtti névelő, úgy vélem, nagyon természetes volt és a legkövetkezetesebb észjárás kifolyása, hogy a névelőt ott is kezdte alkalmazni a nyelv, a hol formaszerinti főnév NYELVT. KÖZLEMÉNYEK. V. 3