Nyelvtudományi Közlemények 5. kötet (1866)

Tanulmányok - Budenz József: Szintén valami az a ki-, a mi-ről. 19

24 BUDENZ JÓZSEF. megyarban nem lehet mondani „kii ott látom/' egy és ugyanaz avval, hogy nem lehet mondani ezt: „valakit (egyvalakit) látom." — Ebből egyszersmind következik, hogy, valamint a határozatlan névmás akárhogy viszonyítva állhat önálló mondatban, úgy a belőle fejlődő relativum is; minden esetben pedig válhatik a relativ mondat értelem szerint névszói egységgé a főmondat súlya alatt, a melyben a beszéllö a tulajdonképen jelenteni valóját közli. A relativmondat névszói egységének érzetét azonban a nyelv még elésegíti az által, hogy a főmondatban azt mutató névmás (determinativum) képében még egyszer ismételve kiteszi: „ki el akar menni, az elmehet"; „mit az isten ad, az hasznunkra van." Eddigelé csak oly relativ mondatot néztünk, mely a főmondat alanyát teszi; mely tehát mint névszói egység szintén alanyeset ben lép föl („ki el akar menni, elmehet = elmenni akaró elmehet"; „mit az isten ad, hasznunkra van = az isten adó dolog h. v."). De tudjuk, hogy a relativ mondat lehet a fömondatbeli igének közelebbi vagy távolabbi tárgya is, s ekkor mint névszói egységnek a tárgyi viszonyítást kellene fölvennie. Ámde az egész relativ mondat nem vehet föl viszonyragot, p.o. a tárgyeseti ragot, vagy dativusi ragot stb.; maga a relativ névmás sem vállalhatja azt el, mert annak a viszonyítása a relativ mondat igéjétől függ. Hogy segít ezen a nyelv ? Úgy segít, hogy a relativmondat névszói egységének képviselőjét, a főmondatban álló mutató névmást, mely a relativmondat tartalmára rámutat, ragozza a megkívántató viszonyraggal; p.o. „ki el akar menni, az-t elkísérem ; vagy : an-nalc útravalót adok; vagy: at-tól elbúcsúzom; vagy: ar-ra nem haragszom stb."; „mit az isten ad, az-t meg kell köszönnünk , vagy : az-ért hálát adunk , vagy : az által boldogok leszünk stb." Néha nem teszszük ugyan ki a ragozott determinativumot, de oda értjük, p.o. ki el akar menni, [azt] nem tartóztatom; mit az isten ad, [azt] köszönettel fogadjuk stb. Azonban a relativ mondat névszói egysége is befogadja a viszonyítást, mikor a relativ mondat a fömondatbeli igének nem szükséges, hanem mellékes igehatárzóját képzi, mikor p.o. a hely, idő, ok kifejezését tartalmazza, melyek a fömondatbeli igét mellékesen határozzák; p.o. „meri (= miért) beteg volt, nem jöhetett" — azt akarom t. i. mondani, hogy valamiért nem jöhetett, még pedig a „beteg voltá-eVí." Látjuk, hogy a viszonyítás a relativ névmáson fejeztetik ki, noha az egész relativ mondatot*illeti; ismételhető is