Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)

Értekezések - Budenz József: A magyar el igekötőről 73

A MAGYAR EL IGKKÖTŐRÖL. 95 kép nem oly röviden fejezhető ki. Igazolni azonban ezen igéket úgy lehet, hogy az d-t a fentebbi el 1.-nek, s az egyszerű igét (fajúi, szokik) praegnanter használtnak veszszük, mint fentebb (1. 79. 1.) az elinni (pénzt)-féléket, a miszerint azokat hozzáértett mozgási igével kell kiegészítnünk : faj'úlva, szokva tér (megyén, távozik) el. De itt mindjárt kibúvik a szeg a zsákból : fajulni ige jogosan nem is létezik, jóllehet újabb szótáraink felhozzák; mert épen az, hogy jelentését = ausarten, entarten-nek adják (a mely tkp. az elfajulni jelentése), mutatja, hogy csak a „^egenerare" után készült az egész eZfajúlni ige ; s hogy tehát előbb ez állott elé mint fajulni, a mely valóban ki sem fejezheti azt, mit jelentésül újabb írók ráfogtak. Befejezésül legyen szabad még Brassai úr nézetére fordítni a figyelmet, mely szerint a magyar igekötők (hogy megtartsam a bár nem tetsző terminust) nem levén olyanok milyenek az árja nyelvekbeli igepraefixek, közülök kivált a meg és el-nék főtisztje az egyszerű igének jelenidöalakjába tettleges jövő, múlt időalakjába teljes múlt fogalmát oltani be : „A magyar jövendő egyik idoma tehát az igetörzs, meg és el határozó szócskákkal, s ez a kapcsolat soha tettleges jelent nem tesz" (Ak. Értés., nyelvt^ III, 65. 1.); „Elment, elvesztett, elhalt stb., tehát nem külön jelentésű szerkesztvények, hanem az illető igék múlt idejei, melyeket tetemes hiba nélkül nevezhetünk teljes múltaknak.11 (77. 1.). Ha ezekből valaki azt olvasná ki, hogy a meg és el már nem az ige fogalmi jelentését határozzák (azaz szorítják) meg, hanem csupa igeidőt kifejező segédeszközökké váltak : tudni kell, hogy Brassai úr korántsem tagadja ezen szócskáknak az ige fogalmát határozó értékét, maga mondván azokat (64.1.) „a cselekvény teljes bevégeztet jelelő határzóknak, s egyszersmind (u. o. a jegyzetben) a meg és el voltaképi jelentési különbségét is fejtegetvén; sőt megengedi, hogy határtalan (nem tettleges) jelennek még a meg- és eZ-es jelenidöalakok is vehetők (67. 68. 11.). Ha tehát Br. úr a meg és el s a többi igekötők vagy „álpraeüxek" igefogalomhatárzó természetét nem tagadja (mert az árja praefixek ellenében is azt vitatja, hogy „meg, el, fel, le stb. mindnyájan állandó, biztos, határozott értelműek" 55. 1.), azt hiszem jobb vala így adni a fent idézett könnyen félreérthető tételeket : a magyar nyelv folyamodhatik és szeret folyamodni;

tettleges jövendő kifejezésére az illető, telje-