Nyelvtudományi Közlemények 3. kötet (1864)

Értekezések - Budenz József: A magyar el igekötőről 73

A MAGYAR EL IGEKÖTŐRŐL. 87 jelentés részére elrövidült az eleve erre : el, míg a tartalmas helyviszonyi jelentés részére megmaradt az épséges eleve (később elé). Hogy a dolog így volt, e mellett döntőleg szólnak az egységes eleve korszakából fönmaradt némely nyomok: több eset, hol az eleve még el helyett fordul elé, melyeket fent (76.1.) megemlítettem, a melyekhez az elve = trans is járulhat, mely a fentebb (84. 1.) adott magyarázat szerint, az el jelentéskörébe tartozik. Ezen kivül könnyen megfejthető az ok is , miért maradt épen a tartalmas helyviszonyi jelentésre a teljesebb alak : ugyanis e jelentés az egyszerű ige mellet^ a nagyobbik fogalmi súlylyal bír, míg a csupa irány kifejező jelentés az ige mellett a kisebbik súlylyal bír; a nyelv pedig a hanggyengítésben az értelmileg kevésbé súlyos részeket szokta elgyengíteni. Még szóba kell hoznom az el igekötönek meg-ge\ való némelykori összetalálkozását, melyről a NSzótár is megemlékezik: „minthogy pedig a meg igekötő szinte mint az el valami egészet, bevégzettet jelent, innen fejthetjük meg, régi iratainkban miért cseréltetik fel e kettő egymással, p. o. megvégez (elvégez), meghagyja atyját, anyát^ (elhagyja), elfeledkeztek (megfeledkeztek). Ma is életben vannak ': el- és meggondoltam, el- és megismerem, el- és megérkezik, el- és megérteni.11

V. ö. Jászay (RMNyelveml. III, 278). Természetesen csak olyan meges és elea igékről lehet itt szó , melyek valóban synonymusokis, tehát nem p. o. elszalad és megszalad, meglát és ellát, megvet és elvet, megad és elad-félékről; hanem olyanokról, melyek valóban egymás helyett használtatnak. Ilyen p. o. az erdélyi meghiszem = magyarországi elhiszem, megbírja (a terhet) és elbírja, meg- • fog és elfog stb. Ezekben a meg-es és el-es ige értelme oly közel jár egymáshoz, hogy a nyelv hol ezt hol azt használhatja, a miből azonban nem következik, mint Jászay bebizonyitni akarta, hogy meg és el egyértelműek. Igaz, hogy mind a kettő az igecselekvés végbementét jelenti, t. i. a perfectiós meg (1. NyK. II, 180. stb.) és a czélhozjutási el (1. fent. el 3.), de nagyon különböző, sőt egészen ellenkező úton, a miért is képzeletünkre egészen különböző benyomást tesznek. Az eZ-es igéknél ugyanis képzeletünk kíséri az igecselekvés folyását annak végéig, a subjectum a cselekvés pályájának mintegy elején áll, apálya elterjedvén előtte; a meg-es igéknél képzeletünk a cselekvési pályát nem kísérheti, mert a subjectum annak